✔ Véletlen? Végzetes! (RM ff) ✔

07. Tévedés..?

Árgus szemekkel bámulom a fali órát, ahogyan peregnek rajta a percek. Lassan kilencet üt az óra, de JiMin egyelőre még jelét sem mutatja, hogy valóban betartja a szavát és idejön. NamJoonnak csak annyit mondtam, hogy lesz egy halaszthatatlan megbeszélésem JiMinnel, így amíg a partnerünk nem távozik az irodámból, addig ne kapcsoljon egyetlen hívást sem, és más sem zavarhat ez idő alatt. Nem kérdezett, csak bólintott. Furcsán kimért volt még ma reggel is, de ahogy ő nem firtatta a megbeszélés részleteit, úgy én sem faggattam a hétfői búskomor kedvéről. Visszafogott kopogtatás érkezik az ajtó túl oldaláról, majd egy lélegzetvétellel később NamJoon lép be rajta.

- Hastings vezető, Park cégvezető megérkezett! – Lehajtja fejét, majd kijjebb nyitja az ajtót, hogy ezzel utat engedjen az ügyfelemnek.

- Köszönöm, NamJoon! – köszörülöm meg a torkomat, az asszisztensem biccent egyet, majd a távozás mezejére lép. – Foglaljon helyet, Park cégvezető! – mutatok az asztalommal szemközti fotelra, de JiMin ahelyett, hogy leülne, megáll mögötte. Tenyereit a háttámlára tapasztja és erősen megmarkolja ujjaival. – Ha nem, hát nem.

- Térjünk a lényegre, Megan! – utasít közönnyel a hangjában. Pontosan olyan, mint amire számítottam. Hűvös és számító. Fekete szemei folyton a dekoltázsomat mustrálják, ám néha azért hajlandó a szemembe is nézni. Éjszínű tekintetéhez hibátlanul passzol a sötét külső is, ami a szándékát egyértelműen jelzi. Sötét. Az ingjét egészen a mellkasa közepéig kigombolva hagyta, láttatva ezzel kulcscsontjait is. Tincsei hanyagul hullanak homlokára. Még akár vonzónak is tűnhetne, ha nem lennék benne tökéletesen biztos, hogy milyen céllal érkezett most. – Egész csinos ez a ruha, bár én sokkal kihívóbbra gondoltam. Sebaj. Végül is teljesen mindegy, miből hámozlak ki. Itt és most essünk túl rajta! – A háromszemélyes kanapé felé sandít, majd megint rám emeli veszélyes tekintetét. – Remélem, nem állt szándékodban hamar végezni a mai nap, mert nem leszek kíméletes hozzád. – Nagyot nyelek a szavai hallatán, de próbálom minden félelmemet leplezni előtte. Soha korábban nem tartottam egyetlen férfitól sem, most mégis egész porcikámban képes lennék remegni.

Ellököm magam az asztaltól, lassan felegyenesedem a székemből. Kibújok a tűsarkúból, ha mégis balul sülnének el a dolgok, és menekülőre kell fognom, ne a nyolc centi plusz akadályozzon meg a futásban. Miután végzek a lábbeli-kérdéssel, a fülbevalóimat veszem ki, aztán a nyakláncomat akasztom le a nyakamból. Jobb mindentől megszabadulni, mert tényleg nem akarok hagyni egyetlen ponton sem támadási felületet. A korábbi beszélgetéseinkből is lejön, mennyi perverz gondolat van a fejében, és ezeket most mind velem szeretné tudatni... és kiélni. Az ékszereim után a vörös, három gombbal díszített bársonyblézerem következik. JiMin minden mozdulatomat éhes pillantásokkal kíséri, s ahogy a blézerem a szék háttámlájára simul, úgy bújik ki ő is a zakójából. Nem törődve a finom minőségi anyaggal, egyszerűen a földre dobja. A nyakára simuló padlizsánlila sállal együtt. Újabb két gombot lazít ki az ingjén, aztán az övénél kezd matatni.

Ennél a mozdulatnál lépek közelebb hozzá, és gyorsan a csuklóira fogok, mielőtt még kiszabadítaná a kissé ágaskodó szerszámját. Önelégültséggel vegyült perverz vigyor telepszik a szájára. Arra számít, hogy szépen letérdelek előtte és kérés nélkül fogom őt lecumizni. Hát, most bizony nagyon nagyot téved. Egyre erősebben szorítom a csuklóit, miközben mélyen a szemébe nézek. Leheletnyi tanácstalanság csillan meg íriszein, és tudom, itt van az a pillanat, mikor végre én lehetek az, aki felülkerekedhet JiMinen.

- A legjobb lesz, ha a kígyót a gatyád mélyén hagyod, Park JiMin! – A hangom nem remeg meg, olyan határozottan jönnek belőlem a szavak, mintha csak egy prezentációt kellene szemléltetnem az igazgatótanács előtt. – Azt hitted, hogy tényleg vagyok annyira ostoba, hogy hagyom magam megfenyegetni?