Figyeltelek

3. rész

Aztán megszólalt:-Anyukád korházban van, nem biztos hogy felépül!-mondta együttérzően az igazgató. Én meg csak fel se fogom, csak nézek bambán, várva hogy történnyen valami.
-elviszlek a korházba, hogy találkozhass vele- beszáltunk a kocsijába.
Lehetséges hogy elveszítem az anyukámat? Nem nagyon tudok másra gondolni csak a legrosszabbra.
Megáltunk a korház parkolójában.
-még valamit kell mondanom, apád megverte és aztán hívta a mentőt, ő most őrizetben van-
Apa? Jesszus.
-bemennyek veled?-mondta még mindig az igazgato.
-nem kell-kiszáltam a kocsiból és az intenzíen megtaláltam anyukámat.
Beszélnem kell vele. De anya aludt, lila volt a feje és az orra be volt kötve.
Az orvos is utánam jött.
-sajnálom de nem tehetünk többet, már csak rajta múlik hogy felébred-e, meg repedt a koponyája így eleg durva agyrázkódása volt-mondta sajnálkozva. Annyiszor hallottam már ezt a hangszínt, meg se tudom számolni hány ember mondta hogy "sajnálom". De eddig még sosem segített ez a szó, a sajnálkozó hangnem sem. Nehéz vigasztalni engem, de a sajnálkozás nálam biztos nem használ.
Anyukám mellé ülök és óvatosan megfogom a kezét.

Szóval megverte apám reggel... Ha akkor lemegyek talán megállíthattam volna, de engem is meg ert volna, talán... Fölöslegesen önmagamat ostorozni. Végtére is apám volt a hibás, ez talán még rosszabb mint ha és lennék.
Már több mit egy órája ülhettem anya mellett, mikor lelassult a szívverése. Rászorítottam a kezére és hívtam az orvost. Mikor az orvos odaért anyát mér nem lehetett visszahozni az élők sorába. Nagyon elkezdtem sírni, az orvos próbált vigasztalni. De nem tudtam abba hagyni, csak keservesen sírtam.

Aznap reggel

Taru szemszöge

Reggel az ébresztőm, csillingelésére keltem. A telefonom nem ismer kegyelmet, egyre csak hangosabban nyomta azt az idegesítő dallamot. Mikor sikerült kikapcsolnom, köntösömben kivánszorogtam egy kávéval a nappaliba. Kinéztem az ablakom, és egy kissebb szívrom jött rám. Azt láttam hogy a szembeszomszéd az ablakban áll és mintha épp öngyilkos akarna lenni. Nagyon megijedtem a srác már a párkányon állt, azt hittem hogy most a szemem elött lesz valaki öngyilkos, a torkomban dobogott a szivem. Aztán mikor lepillantottam vettem észre hogy mennyire hülye vagyok, a srác csak valamilyen oknál fogva nem az ajtón akarta elhagyni a házat így vehette célba az ablakot. A táskája már lent hevert a fűben. Most vettem csak észre hogy én ismertem ezt a gyereket. Rácsaptam a homlokomra, nagyon megkönnyebbülve gondoltam hogy csak Haruto megy a suliba. Bár nem túl szokványos módon, ezen el is nevettem magam, asszem ezzel sikeresen felébresztett.

A suiban is összetalálkoztunk. A wcben, sírva jött be. Vagy csak kisírt szemekkel. Mondtam neki hogy velem bármikor beszélhet, de elég távolságtartónak tünt szóval békén hagytam.

Vicces ez a szitu, szinte már úgy érzem hogy egy mágnes van közöttünk. Egy suliba járunk, szomszédok vagyunk, és meg a wcben is találkozunk. Ez azért nagy szó mert a suli nagyon nagy és sok wc van. Nem is baj aranyos srác, talán összehaverkodok vele.

// Bocsi hogy ennyit kellett várni erre a részre. Lehet hogy mostantól rövidebb fejezeteket írok hogy hamarabb ki tudjam rakni. Jelezd ha tetszik!!!😇😅 Legyen szép napotok! //