Érzelmekből karó [Befejezett]

9. Fejezet - Gyerekcsőszök

Zsófi csak karba tett kézzel gyalogolt, miközben én hozzácsapódtam. Érződött rajta, hogy egyáltalán nem kívánja a közelségemet. Morcosan sétálgatott és semmit sem reagált arra a kérésemre, hogy „juttass ki ebből a börtönből!". Nem értettem, mi baja lehet, végül is az előző nap közösen gyalogoltunk haza. Valamivel megbántottam volna? Egyelőre élveztem a csendes fel-alájárkálást, elvégre az előző ingerek után egy picit elfáradtam; meg persze kimerített az erőm használata is.

Körülbelül tíz perc elteltével elkezdett egyre jobban kanyarogni, mintha le akart volna rázni. Nem is tudtam felfogni, miért tenne ilyet, elvégre nálam jobb társaságot nem is kívánhatott volna. Ám hamar be kellett látnom, hogy ez a célja. Ennek ellenére nem ereszthettem el, mert nélküle esélytelennek tűnt a kiút megtalálása.

– Jól van! – torpant meg az út kellős közepén. – Neked meg mi bajod?

– Követlek, mert nem tudok magamtól kikeveredni erről a borzalmas helyről. Te meg úgy nézel ki, mint aki ösztönösen tudja, merre kell mennie – vontam meg a vállam.

Amíg Zsófi magában hőbörgött, addig felfedeztem, mennyire kényelmesek az emberi pulcsiknak a zsebei; nem csak praktikusak, a kezemet is melegen tartják.

– Figyelsz te rám egyáltalán? – szakított félbe az ideges beszéde. Megjött a házisárkány. Hallottam erről az eseményről az egyik lánytól a suliban, amikor véletlenül rossz mosdóba mentem be, így tudtam mi a teendő.

Megragadtam a csokit, amit még a mozibüféből loptam; tudtam, hogy nem helyes, de bezárva ragadtam erre a helyre és már nagyon megéheztem. Hozzávágtam a lányhoz, aki erre teljesen lefagyott. Nem dumált tovább, csak gyilkos pillantásokkal méregette az M&M's-es zacskót és engem.

– Azt hallottam, hogy amikor éppen elvéreztek, pontosabban meghaltok a fájdalomtól, akkor nagyon boldoggá tesz titeket a csokoládé. Majd segítek a temetésben is, ha gondolod – próbáltam kedveskedni.

– Vagy két másodpercen belül eltűnsz innen, vagy kibelezlek – vett mély lélegzetet.

– Akkor nem is kell a csoki? – zavarodtam össze. Nem egészen értettem, mi történik itt.

– Egyszer meg foglak rúgni... nagyon – sóhajtott. Hirtelen minden dühe elszállt; könnyen megéreztem egy ekkora hangulatváltást. Visszatért a régebbi idegessége és egy kis csalódottságszagot is észleltem. Ezt meg mi lelte? – De most inkább csak szállj le rólam, semmi kedvem a baromságaidhoz.

– Mi a baj? – Fogalmam sem volt, honnan jött ez a kérdés, csak úgy kicsúszott a számon. Valamiért megcsapott egy olyan érzés, hogy nem szabad most magára hagynom. – Ha nem szeretnéd, akkor nem kell elmondanod, viszont nem akarom, hogy egyedül mászkálj egy ilyen helyen.

– Ez egy pláza, te hülye – forgatta a szemét. – Most tényleg nem fogsz lekopni?

– Nem terveztem, úgyis egyedül lennék egész nap. – Igaz, lenne egy Matielem, de ő egész nap csak alszik.

– És azt hittem, idegesítőbb már nem lehetsz... – nézett végig megvetően rajtam. – Ha nem tűnsz el, akkor ideje lenne sétálni valahova, unalmas itt álldogálni a semmi közepén.

A „semmi közepe" érdekes kifejezés volt, főleg mivel mindenhol csak emberek sétáltak körülöttem; sajnos egy végletekig zsúfolt bevásárlóközpontban álldogáltunk, pedig nem bántam volna, ha tényleg egyedül lettem volna. Nem tudtam, hova akart menni a plázán belül, elvégre itt is tömegnyomor éktelenkedett.

– Ehetnénk valamit? – kérdeztem. – Egész nap nem kajáltam, mert Csaba elrángatott moziba, a nachosom meg nem volt elég.

– Nekem jó, nem ártana valami – egyezett bele nagy nehezen a dologba. – Mit akarsz enni? Tőlem bárhova mehetünk. Úgysincsen semminek sem értelme – suttogta a mondat végét; azt hihette, már nem hallottam. Inkább nem kérdeztem vissza, mert sejtettem: valami nem stimmelt vele.