Érzelmekből karó [Befejezett]

11. Fejezet - Kérdések

Úgy tettem, mintha éppen a történelemkönyvemet bújnám, miközben Milánt bámultam. Elhasaltam a padon és magam elé tartottam a krónikát. Nem tudtam, mennyire lehetek feltűnő, viszont a srácnak minden mozdulatát figyelnem kellett, elvégre hatalmas fenyegetést jelenthetett számomra.

Észre sem vettem, mikor huppant le mellém Csaba, csak azt, amikor megfordította a kezemben a féltéglát.

– Ha kémkedni akarsz, akkor legalább csináld jól! – mondta kicsit talán túl tudálékosan. Miközben beszélt, a szemét dörzsölte, látszott rajta, hogy nemrég kelt.

– Nem tehetek arról, hogy az emberi kacatok még erre sem jók – ültem fel és tettem karba a kezemet. – Tegnap beszélgettünk Mátéval arról, mi is lehet ez a csávó. Akarod hallani, vagy inkább megőrződ a józan eszed?

Pár pillanatig töprengett, majd elkezdett babrálni a zakója ujjával.

– Melletted már így sem érzem magam normálisnak, főleg a tegnapiak után. Inkább csak mondjad, maximum kiugrok az ablakon – biccentett a fejével a fal felé.

– Akkor multiverzum gyorstalpaló: Még az ősidők kezdetén nem létezett annyi párhuzamos létsík, csak négy darab alkotta az egész világmindenséget. Senki sem tudja, hogyan osztódtak ezek a mai többmillióra, viszont az évmilliárdok alatt ez mégis megtörtént.

– És ez nekem miért is fontos Milán megértésében? – túrt bele a hajába. – Nem tűnik többnek kétszáznál. – Kicsit beleborzongott, amikor ezt kimondta, bár megértem miért. Talán én is kiakadnék, ha egy többezer éves lénnyel beszélnék.

– Ha hagynád, hogy végigmondjam, akkor értenéd! – szóltam rá. – Szóval az univerzumok születése óta uralkodtak az ősilények. Az a baj, hogy róluk nagyon keveset tudunk. A démonok egyedül az egyiket ismerik, az Angemonium. Évmilliárdokkal ezelőtt éltek, viszont ahogy a világok osztódtak, úgy ezek a lények is elkezdtek elválni egymástól.

– Továbbra sem értem, mi köze egy ilyen régi fajnak Milánhoz – morgott magába, amire már majdnem leütöttem. Miért ilyen türelmetlenek az emberek?

– Ha többet nem óhajtasz félbeszakítani, akkor szívesen elmagyarázom – vettem egy mély levegőt. – Elvileg, de szigorúan elvileg lehetséges ennek az ősi fajnak a reprodukciója, ha egy démon és egy angyal utódot nemz. Soha egy ilyen esetről nem hallottunk még, mióta kihalt ez az eredeti faj. Mára már a tanult démonokon és angyalokon kívül senki sem emlékszik rájuk. Akármennyire is létező dolgok voltak, inkább csak amolyan legendaként tartják számon. Ez világos? – kérdeztem, mielőtt bevonom a sztoriba Milánt is.

– Azt hiszem, értem – bólintott lassan. – Folytasd!

– És Mátéval azon gondolkozunk, hogy ugyebár Milán nem démon, de egyedül nekünk van szabad átjárásunk a Földre – formáztam idézőjelet ujjaimmal. – Egy másik lénynek sincs. Jó, mondjuk kivételek az őrzők, de egy évezredben egyszer cserélődnek és se Télapó, se Fogtündér nem tűnik többnek ötszáznál. – Csaba majdnem hátraesett a székével, mintha valami olyan meglepő dolgot mondtam volna neki.

– Létezik a Mikulás? – ragadta meg a vállamat; ujjait mélyen belemélyesztette a bőrömbe. Ha ember lettem volna, akkor már rég felkiáltottam volna fájdalmamban.

– Persze, majd később elmesélem – hámoztam ki magam a szorításából. A végére már azt hittem, hogy kitépte az egyenruhám is. – Mindig elfelejtem, hogy előttetek álcázzák magukat amolyan csodáknak. Lényeg a lényeg, esélytelen, hogy nem démonként itt legyen, azonban érzem rajta, hogy nem az én fajtám – könyököltem a padra, majd a kezemre támasztottam a fejemet.