Érzelmekből karó [Befejezett]

23. Fejezet - Fordul a kocka

Akármennyire is ki akartam tolni a beszélgetésemet Milánnak, már nem várhattam tovább. Egyre többször láttam, ahogy türelmetlenül felém siet, azonban ilyenkor mindig elkaptam Csabát, hogy elfoglaltnak látszódjak. Igaz Csaba felépült a betegségéből, ám Milánt sem mellőzhettem tovább. Eldöntöttem, hogy ma minden kérdésére kimotyogok valami értelmesnek tűnő választ, elvégre a téliszünet előtti utolsó hét volt. Megbeszéltem az angyalkával, hogy együtt megyünk suliba, így jó sok zavartalan beszélgetési időnk akadt.

Az utcán már egészen vastag hóréteg állt, így nem tudtam biciklizni, de ez legalább kapóra jött a beszélgetés miatt; nem tudtam kihúzni magam azzal, hogy sietek az iskolába. Pár percre már oda-visszajárkáltam a lépcsőnk előtt, amikor felbukkant Milán.

– Na végre! Azt hittem, sosem óhajtasz iderepülni – forgattam a szememet, mire az angyal csak felhúzta az orrát. – Most ne sértődgessél itt nekem! Ki akar többet megtudni arról, pontosan micsoda is? Te vagy én?

– Én – tette karba a kezét.

– Pontosan – bólintottam. – Akkor mire is vagy kíváncsi pontosan? – szegeztem hozzá a kérdést.

– Akkor én most valami angyal vagyok? Mármint ténylegesen és nem csak valami kísérleti alany? – indult el a járdán.

A lába alatt nagyokat roppant a hó, amíg csak sétáltunk. Nem válaszoltam neki egyből, elvégre az angyali dolog is csak az én saját hipotézisem volt. Egyedül egy megbízhatatlan látomás támasztotta alá az elméletet. Mi van, ha tényleg valami földi mutáns? Nem, az lehetetlen.

– Igen, ilyen szárnyas, jótevő fickó vagy – vontam meg a vállamat. – Mit akarsz tudni még?

– Vannak különleges képességeim a repülésen és a hosszú életen kívül?

Bárcsak itt lenne Matiel! – sóhajtottam fel. Ő sokkal jobban értett a lexikális dolgokhoz, mint én. Neki sokkalta könnyebb lett volna válaszolni erre a kérdésre; én csak a sötétben tapogatóztam az ilyen dolgok terén.

– Azt hiszem, tudtok gyógyítani. Vagyis ez rémlik a tankönyvekből, de lehet, más faj az... De biztos, hogy tudtok... – hallgattam el egy pillanatra.

Nagyon úgy tűnt, hogy fel fogok sülni az angyalok fajának a bemutatásával, viszont nem volt mit tennem: csak csöndben ballagtam tovább, majd megráztam a fejemet.

– Fogalmam sincs. Már régen nincsenek jó kapcsolatban a fajaink, így nem is szenteltem sok figyelmet az angyalok leckénkre, bár őszintén bevallva a többire se nagyon koncentráltam – vakartam meg a szám szélét.

Nem kérdezett tovább, az arca is elkomorodott. Valószínűleg rájött, hogy a semmiért jött ide. Ezért kicsit engem is mardosni kezdett a bűntudat, pedig nem tettem semmi rosszat sem. Néha rápillantottam, miközben haladtunk és éreztem, hogy valamit mondanom kell neki. A számat harapdáltam, mialatt megpróbáltam kiötleni, mi lenne a megfelelő beszélgetés folytatás.

– Az angyalokat sok-sok évvel ezelőtt elzárták a világunktól. Pontosabban ők zárkóztak el tőlünk és mindenki mástól, így nem sok mindent tudunk rólatok – rúgtam bele egy hóbuckába.

– Értem – felelt szűkszavúan. – Érzem rajtad, hogy valamit akarsz még mondani, igaz?

Nem válaszoltam. Nem vettem biztosra, hogy jó ötlet lenne beszélnem a látomásaimról, amik felettébb aggasztóak annak a tudatában, hogy fizikailag lehetetlen képeket mutogattak nekem; egy angyal sem jöhetett a démonok világába a lezárás után.

– Hát, mi elvileg barátok voltunk valamikor – hajtottam le a fejemet, nem akartam látni, milyen arcot vág.

– Meglehet.