Érzelmekből karó [Befejezett]

22. Fejezet - Hideg éjszaka

– Itt kell lennie valahol! – zsörtölődött Zsófi, miközben a táskájában kutatott.

Én csak álltam a lépcső aljában és figyeltem, ahogy a lány lassacskán az egész hátizsákja tartalmát kiönti a földre. A biciklim kormányát szorongattam, miközben a csípős szél miatt egészen átfagyott az arcom.

– Baszki! – dobta le a tatyóját. – Elhagytam valahol ezt a szart!

Ismét áttúrta – vagy negyedszerre –, a zsebeit, ám a lakáskulcsának se híre, se hamva nem volt. Arra tippeltem, hogy a lépcsős zötykölődésünk közben ejthette el, de inkább nem zaklattam ezzel az információval. Egészen nagynak tűnt az esélye annak, hogy egy ilyen után egyszerűen engem használna faltörőkosnak.

– Mihez akarsz most kezdeni? – támasztottam le a biciklimet.

Zsófi leült a kőlépcsőre, majd a tenyerébe temette az arcát. Óvatosan odahúzódtam mellé; kicsit hidegnek bizonyult a beton, viszont ez volt a legkisebb probléma. Egyre nagyobb pelyhekben hullott a hó, így minél tovább vártunk, annál nagyobb lett az esélye, hogy nem ússzuk meg szárazon az esetet.

– Anyuék nincsenek itthon – mormogta. – A mamáék egy másik városban laknak. Juli néni elutazott erre a hétre Sárvárra termálozni, szóval egy büdös léleknek sincs kulcsa a lakáshoz.

– Ki az a Juli? – vontam fel a bal szemöldökömet, mire mogorván rám kapta a tekintetét.

– A szomszédunk, de nem ez a lényeg – forgatta a szemét. – Most mehetek hajléktalankodni valami padra. Csodálatosnak ígérkezik ez az este.

A kezét mostanra belenyomta a lehető legjobban a zsebébe. Eléggé meglátszott rajta, hogy fázik; a sapkája teljesen bele volt húzva a homlokába, minden porcikája didergett és a beszéde is kicsit szaggatottnak tűnt. Az emberek nem ehhez az időhöz lehettek szokva, elvégre még én is egy kicsit fagyoskodtam, pedig elvileg én is ilyen hideg helyről jöttem.

– Tudod, mi a hajlékony ellentéte? – Értetlen pillantásokat vetett felém. – Hát, a hajléktalan.

Ilyen gyorsan még egy arcot sem láttam teljesen elkomorulni. Legalább nem azzal van elfoglalva, hogy megfázik, gondoltam. Visszafordult, hogy meredve nézze az égből lehulló, fehér hópihéket, amint azok kecsesen megjelennek, majd eltűnnek a lámpa fényében.

Egy hirtelen ötlettől vezérelve levettem a sálamat és rátekertem a fejére, amire csak elkerekedett szemmel fordult felém.

– Te meg mi a francot csinálsz? – szaladt a homloka közepéig a szemöldöke. – Már megint a büdös sáladdal próbálsz jó benyomást kelteni? Vagy mi?

– A büdös sálat tegnap mostam, szóval esélytelen, hogy rossz az illata – húztam fel az orromat. – Emellett tüdőgyulladást fogsz kapni, ha így folytatod.

– Ez nem így mű...

– Nem érdekel – szakítottam félbe ellenvetést nem tűrő hangon. – Most pedig szépen hazajössz velem és megtartjuk a második varázslatos pizsipartinkat. Most már mehet majd a párnacsata, meg a sütisütés, azonban azt nem engedem meg, hogy befesd a körmömet – magyaráztam fennhangon.

A következő pillanatban csak azt éreztem, hogy valami hideg toccsan az arcomon – még a számba is belement.

– Mi a szösz! – köptem ki a havat.

– Úgy gondoltam, nem árt kicsit lehűteni téged. A végén túlmelegedtél volna a túl sok beszédben – vonta meg a vállát.

Milyen édes valakinek a bosszú... de nem sokáig. Felkaptam egy adag havat a lépcsőről és hozzávágtam. Erre idegesen felállt, majd elkezdett hógolyókat gyúrni a járdai hóból. Hát, akkor így állunk, keltem fel én is a meglehetősen kényelmetlen kőről. Ő ekkor már dobta felém a lövedékét, azonban egyszerűen kitértem előle.