Érzelmekből karó [Befejezett]

14. Fejezet - Búcsú

– Miért nem veszi fel? Betegen fekszik az ágyában, mi a sátánért nem veszi fel? – átkoztam a telefonom, miközben az csak kicsengett, de válasz nem érkezett.

Zsófit próbáltam elérni, el akartam búcsúzni tőle. Egyedül vele nem találkoztam személyesen, elvégre az ágyat nyomta, viszont a mobilját nem vette fel, bármennyire próbálkoztam. Öt-hat hívás után feladtam a dolgot, amikor odaértem Csabáék háza elé.

Korábban felhívtam Csabát, mivel nem tudtam, merre lakik. Szerencsére elmagyarázta a Google térkép működését, így reméltem, odatalálok. A séta közben többször is lejátszódott bennem, mit akarok mondani neki, azonban egy ponton mindig leakadtam. Nem tudtam, hogyan mondjam el neki, hogy valószínűleg soha többé nem találkozunk. Nem akartam cserbenhagyni, mint egyetlen barátja; a találkozásunk óta egyre boldogabbnak éreztem, ám most attól féltem, hogy nélkülem megint szétesik. Emellett nekem is hiányoztak volna a mozizások, meg a rengeteg baromság, amit együtt csináltunk. Hercegként sosem engedtek meg ilyesmiket odahaza, maximum akkor szórakozhattam, ha megszöktem vagy éppen nem tartózkodott otthon senki.

Meg azt is nehezen tudtam elképzelni, hogy csak benyögöm neki: Hallod, Virág egy pszichopata démon, aki megőrjítette és zártosztályra küldte a barátnődet. Mellesleg hazajön velünk, boldog kis utazás lesz. Már szinte a körmömet rágtam, amíg ezen gondolkoztam.

A Virág ügy sem hagyott nyugodni: nem tudhattam, bízhatok-e benne annyira, hogy magammal vigyem. Mi van, ha nem tud semmit az anyámról, csak átvert? Mi van, ha meg fog ölni, amint átlépünk a kapun? A járdát bámultam, de néha felpillantottam az útra is, ahol a fémlovak futkároztak. Semmit sem tudnak arról, mik történnek a Földön. Nem ismerik a dimenziókat sem, olyan egyszerű az életük: csak vannak, mint mérgeskígyók egy ősi szentélyben. Fogalmuk sincs arról, milyen háborúk dúltak pár univerzumra mellettük, nem tudják, mennyire megvetik őket. Csak a mindennapi problémáikkal foglalkoznak és minden könnyebb nekik.

Belerúgtam egy útba eső kavicsba, csak arról feledkeztem meg, hogy az erőm teljesen visszatért, így a kővel véletlenül átlyukasztottam egy közlekedési táblát. Szuper, ezentúl arra is vigyáznom kell, nehogy kitörjem a piperkőc vállát...

Elvileg megérkeztem a háza elé. Teljesen úgy képzeltem el, hogy a csávó valami kastélyban lakik, így meglepetésként ért a kétemeletes téglaház. Hirtelen az jutott eszembe róla, hogy a minimalista emberek összefogtak, majd együtt kieszelték, hogyan lehet a minimalista is még minimalistább. Az egészet szürkére meszelték, nagy ablakokat tettek az oldalára. Kívül bádogkerítéssel vették körbe, ezen pedig egy kapu helyezkedett el.

Megkerestem a csengőt, majd megnyomtam. Először semmi sem történt, azt hittem, elrontottam valami. Mielőtt még egyszer megnyomta volna, megszólalt egy hang.

– Itt Kovács Károly beszél. Miben segíthetek? – hallatszott egy monoton hang talán a kaputelefonon keresztül.

– Elvileg itt lakik Csaba, hozzá jöttem. – Reméltem, jó helyre válaszoltam.

– Van időpontja? – folytatta ugyanolyan szárazan.

– Nincs, de ő mondta, hogy nyugodtan jöjjek át. – Kicsit összezavarodtam, innen már nem akartam visszafordulni.

– Sajnálom, viszont időpont nélkül nem engedélyezhetem a belépését a házba. Menjen innen, vagy magára hívom a rendőrség...

– Menj már innen, Károly! Ákos az én vendégem – sóhajtott Csaba. Szerencsére megmentett, ez kínosabb is lehetett volna. – Nyomd le a kilincset, amikor hallod a kapu hangját. Igen-igen, azt a kilincset.