Érzelmekből karó [Befejezett]

10. Fejezet - Nem túl rózsás helyzet

– Szerinted ez biztos jó ötlet? – gyalogolt mellettem Csaba, miközben toltam hazafelé a biciklim.

– Persze. Két démon jobb, mint egy, nem? – nevettem el magam az ijedtségén.

Látszott rajta, hogy továbbra sem tetszik neki a felvetésem; bal kezével folyamatosan a haját piszkálta. Nem tudtam, miként lehetne kicsit megnyugtatni, elvégre tényleg megint egy olyan dologba kevertem bele, ami normális esetben nem rá tartozna.

– Egy hónap után végre el merek menni veled valahova – emelte a szájához a kezét, majd elkezdte rágni a körmét – Inkább ne viccelődj, mert a végén megfordulok!

– Jaj, ne hülyéskedj már! Mi bajod eshetne? – húztam le karját a teste mellé. – Neki még ereje sincs, maximum tőlem kell félned.

– Mondtam én valaha olyat, hogy nem félek tőled? – motyogott magában, amire csak a szememet forgattam.

– Néha rosszabb vagy, mint egy kisgyerek.

Még párszor próbáltam oldani a hangulatot, viszont minden próbálkozás teljes kudarcnak bizonyult. Rá kellett jönnöm, hogy ez a találkozás lehet tényleg, kicsit sok Csaba felfogásának, ám már nem igazán maradt visszaút. Kicsit reménykedtem, hogy valamiféle sátáni közbeavatkozás megmenti a napot, mert én is egyre rosszabbul éreztem magam a találka miatt.

Amíg próbáltam nem hozzá szólni, addig körbenéztem az utcán. Nem szoktam figyelni az emberi dolgokat, legalábbis el akartam kerülni a hozzájuk való kötődést, mivel nemrég utolért a felfedezés, hogy elkezdtem foglalkozni ezekkel a lényekkel. Matiel is felhívta a figyelmem, hogy leszoktam a mi világunkban létező nevük használatáról, amiben nagyon is igaza volt; a legrosszabb pedig még csak az egyik este érkezett el.

Mindig érdekelt, milyen lehet álmodni, panaszkodtam is rengetegszer, amiért folyton elkerül ez a jelenség. Tegnap éjjel pedig végre megjelentek előttem ezek a képek, azonban egyáltalán nem tetszett, amit láttam. Nem tűnt vészesnek, elvégre az láttam, ahogy megnyitjuk a kaput. Ám pillanatokkal később elöntött a félelem, amikor Csabát átlökte valami a mi világunkba. Lihegve, verejtékben úszva ébredtem fel az éjszaka közepén.

Szörnyű érzést keltett, valahányszor visszaemlékeztem az álomra; ami pedig még ennél is jobban összezavart, az az volt, hogy ennyire aggódok egy emberért, akit még mindig alig ismerek. Nem tudtam elhinni, hogy ilyen kevés idő alatt elkezdtem kötődni ehhez a leprás fajhoz, pedig nagyon nem kellett volna ezt tennem. Egy dologban viszont teljesen biztos voltam; ha Csabát tényleg a szövetségesemnek tartom, akkor nem hagyhattam meghalni. Gondoltam, ha bemutatom Matielnek, máris kihúzhatok a listáról egy személyt, aki esetleg megölné őt.

Megcsodáltam azokat a kirakatokat, amikről eddig tudomást sem vettem. Igazából most láttam először, hogy az emberivadékoknak egy csomó játékszert árultak, bár azt nem igazán értettem, hol maradnak a gyerekkések a kirakatból; nem azok lennének a legjobb szórakoztatóeszközök? Mivel nem tudtam, hogy ezek a dolgok használatosak-e ebben a világban, így inkább nem faggattam erről Csabát, mert a végén csak még jobban lesokkolom. Emellett itt állt az a papírbolt is, ahol először vettem a tanszereimet, ide be kellene mennem valamikor, mert az az egy darab füzet, amibe eddig mindent írtam, lehet, nem lesz elég.

Azon gondolkoztam, ha hoztam volna még valakit, aki ember, akkor megeshet, Csaba is kicsit oldottabb lenne, elvégre nem csak természetfeletti lények állnának mellette. Miért nem jutott ez hamarabb eszembe, én hülye? Majdnem fejbe csaptam magam, mint ahogy korábban a piperkőc tette, ám az utolsó pillanatban megállítottam a tenyerem. Mi a sátánt csinálok?!