Nem sokkal a Milánnal lefolytatott beszélgetésünk után beözönlöttek az osztálytársaim az öltözőbe. Ketten vitték a vállukon Csabát, ami elég viccesnek hatott tekintve, hogy két méter magas volt, a két fiú meg alig ért a válláig. Mindegyikükről csorgott a víz, Csaba pedig még zihált is közben. Vajon tényleg ennyire fuldokolt vagy csak jó színész? A piperkőc levágódott mellém a padra, miközben mély lélegzeteket vett.
– Ilyet... soha... többé... nem... fogok... csinálni... – támaszkodott a lábára, miközben lihegett és köhögött. Ezek szerint nem színészkedett.
– Mindent jól csináltál, haver – öklöztem bele a vállába. – Emiatt nem is lesz több ilyen küldetés. Majd elmesélek mindent – Azt, amit tudnod kell –, ha hazaértünk.
***
A következő óra csodával határos módon lyukasórává avanzsált, amikor a magyartanárunkat felhívták, hogy ellik a kutyája. Három szóban letudta a magyarázkodást, majd kirohant a teremből. Mindenki csak bámult a másikra, mintha bármelyikünk is felfogta volna, mi történt éppenséggel. Aztán az első pillanatok meglepettsége után mindenki szórakozni kezdett, mintha csak szünet lenne.
Már majdnem elkezdtem mesélni Csabának, mire jöttem rá, mi valójában Milán, amikor egy idegesítő törpe bukkant fel az asztalunk előtt – most még egy széket is hozott magával. Csabára pillantottam, akinek ugyanúgy a homlokáig szaladt a szemöldöke, mint nekem. Nem tetszett, hogy már megint ránk akaszkodik a blogger gyerek.
– Gondolom láttátok az új posztomat – nyitotta meg a telefonját, majd letette az asztalra felénk fordítva. – Ott a vörös szempár, ott van a természetfeletti lény! Ez egy egyértelmű bizonyíték, már biztos vagyok a létezésében.
– Mert eddig nem voltál biztos abban, hogy vannak démonok? – morogtam az orrom alatt.
– Dehogynem! Én mindig biztos vagyok mindenben, még abban is, amiben nem – vonta meg a vállát –, elvégre egy zseni vagyok és ezt be kell vallani. Ja igen, ott tartottam, hogy biztosan létezik ez a cucc. Hát, nem zseniális? Úgy imádom, hogy felfedeztem valami hatalmasat, ez annyira király – kezdte el rágni a körmét.
Szerintem Csabával egyetértettünk abban, hogy fogalmunk sincsen, miről hadovál a csávó. Rá sem kellett néznem a fiúra, tudtam, milyen képet vág: kicsit oldalra dönthette a fejét, miközben felvonta a jobb szemöldökét.
– Ja, nagyon király, hogy találtál egy valószínűleg kamu fényképet – könyököltem rá a padunkra. – Egyáltalán honnan van, legalább valami Reddites posztból? Azok mindig megbízhatóak.
Csaba tanította meg, hogy ne higgyek el mindent, amit a neten látok azután az eset után, amikor teljesen kiakadtam, mert elvileg egy sellő megszegte a dimenziók közötti megállapodást. Szerencsére elmagyarázta nekem, hogy a Reddit nevű platformon előszeretettel terjednek ilyesféle posztok.
– Onnan tudom, hogy én magam fotóztam – kacsintott ránk. – Gondoltam ilyen időben aktívabbak a gonosz lelkek, ezért gumicsizmával útra keltem, hogy keressek párat. Szerencsére a város szárnyas lénye pont szembe jött velem, micsoda mázli, nem? – tette össze az ujjai végét.
Lepleznem kellett, hirtelen mennyire görcsbe rándult a gyomrom a kijelentését hallva. Nyeltem egyet, hátha az enyhíti a szorongásom. Szabi kettőnk között járatta a tekintetét: arra várt, hogy végre reagáljunk a felfedezésére.
– És hogyan nézett ki ez a szárnyas izé? – böktem a képre, miközben egyre melegebbnek éreztem a ruháimat. – Elvégre itt csak egy elmosódott paca van.
ESTÁS LEYENDO
Érzelmekből karó [Befejezett]
RomanceÁkos, legalábbis a Földön így hívják, belecsöppen az emberek fárasztó mindennapjaiba; az eddig országa hercegeként élő démon így elég hamar egy panel hetedik emeletén találja magát. Emellett mi mást is kezdhetne magával, minthogy tanulás céljából be...