Lonely Hearts Club

prológus

                                           ❤️

Ijedten tekintettem a fölém magasodó épületre, ami napokon belül meg fogja keseríteni az életemet. Az aggodalom rögtön elkapott, ahogy kisebb, nagyobb baráti csoportok sétáltak el mellettem hangosan vihorászva és valami esti koncertet emlegetve. Az új iskola kezdés miatt, csak egyetlen egy dolog miatt féltem, de attól brutálisan.

Rettegtem, hogy nem tudok beilleszkedni.

Tanulással szerencsére gondjaim nincsenek, mert ahhoz képest, hogy természetes szőke vagyok és öltözködésem is inkább egy gálán állná meg a helyét, nem vagyok olyan buta, mint amilyennek az esetek nagy részében az emberek gondolnak. Tanárok se nagyon izgatnak, velük csak pár órát vagyok, így ott csak a túlélésre megyek, na de ha az embernek nincsenek barátai, pláne a híres gimnáziumi életében, akkor nőiesen fogalmazva, óriási szívás.

- Biztos nem mehetek haza? - néztem fel bátyámra, aki gúnyos vigyorra húzta száját.

- Nem. - jelentette ki egyszerűen, majd köszönés nélkül zsebre vágta telefonját és ütött kopott régi mercedeséhez sétált, amibe beült, majd egy laza intés kíséretében elhajtott.

- Kösz. - mormogtam orrom alatt egy szemforgatással megtoldva.

Előhalásztam szeretett hátizsákomból a tegnap kapott papíromat, hogy megtudjam nézni, hogy pontosan hol és mivel kezdek. Kissé zavaros volt az órarendem, mivel teli volt számmal és rövidítésekkel, emiatt nem kicsit mélyedtem el gondolataimban. Ennek következményeképp majdnem sikerült hasra esnem, amikor egy lány elfutott mellettem és vállaink összeütköztek. Bosszúsan hátra fordultam, hogy még egy bocsánatkérésre se méltat, de már a közelemben se volt, olyan gyorsan tovább futott. Szemeimet kicsit tovább vezettem és ekkor vettem észre azt a nagy tömeget, ahova ez a bizonyos lány is sietősen tartott. A csoport konkrétan csak lányokból állt, akik egy már - már veteránnak számító fekete jaguárt álltak körül. Először nem értettem, hogy miért sóvárognak ennyire azért az autóért, mert szerintem gyönyörű darab, de ránézésre azok a lányok még a márka nevét se tudnák megnevezni, nem hogy az évszámát. Pillanatokon belül meg is kaptam kérdésemre a választ, ugyanis egy barna hajú srác szállt ki a csodából fején egy fekete szemüveggel, szája sarka már már fülig ért, olyan széles volt mosolya, hófehér fogsora pedig vakítóan csillogott. Lazán kiszállt a cabrioból, miközben "közönségének" intett egyet és próbálta átvergődni magát a tömegen. Egy sima fekete farmer volt rajta, felsőtestét egy egyszerű fehér póló takarta, arra meg még egy sötét szürke farmerkabátot húzott. Hiába volt ennyi réteg felsőtestén, aprócska tetoválása még így is kilátszódott nyakánál, pontosabban kulcsoltjánál. Miután sikerült kiszabadulnia a sok lány közül, sietősen indult meg az épület felé, tőlem pár méterre. Úgy éreztem magam, mintha valami tini filmben lennék statiszta, talán ezért is néztem olyan zavartalanul és bátran. Amikor pont egy vonalba ért hozzám, felém fordult és újra széles mosolyra húzta rózsaszín ajkait, majd bőrkötéses füzetét szorongatva szaladt fel a lépcsőn.

Bambulásomból az órakezdetét jelző csengőnek a rikácsoló hangja ébresztett fel, mire egy fejrázás után felvettem a táskámat és Én is sietni kezdtem az iskola felé.

Az ajtón belépve meglepődve vettem észre, hogy egy előttem elfutó srácon kívül, senkise volt az aulában, se a folyosókon. Az egész épület föld színekben pompázott, bordó padok a szekrények környékén, óriás ablakok és sokféle növény díszítette még az iskolát. Kedvesen köszöntem a portás néninek kártyámat felmutatva, mire csak egy morgás félét hallatva bólintott egyet és már itta is tovább gőzölgő kávéját.

Jól kezdődik a nap.

Rohantam tovább, egyenesen a 115-ös teremig, ami az órarendem szerint, az osztálytermem ahol éppen elvileg az osztályfőnök tart órát. Az ajtóhoz túl nagy lendülettel érkeztem, emiatt kopogás nélkül berontottam a terembe, ahova pontosabban majdnem beestem. Számat eltátva realizáltam, hogy mindenki meredten engem bámul, emiatt zavartan hajamat fülem mögé tűrtem és táskámat megigazítottam, miközben szánalmasan intettem egyet.

- Oh, hát itt is van! - szólalt meg egy ötvenes éveiben járó férfi a tanári asztalnak támaszkodva felém mutatva. Barnás haja már kezdte elveszíteni színét öregsége miatt, erről őszülő szakálla is árulkodott. Kerek szemüveget viselt és egy kék kötött pulcsit, lábait pedig egy sima farmer takarta. Õ lenne az osztályfõnököm.

Már vagy háromszor tetőtől talpig végig mért, amit egyébként az osztálytársaim is észrevettek, így jobbnak láttam megtörni a csendet.

- Sziasztok. - szólaltam meg viszonylag halkan. Páran hangosan visszaköszöntek, de voltak akik csak intettek, de valaki szerintem észre se vette, hogy itt vagyok.

- Bemutatkoznál kérlek? - fordult felém újra osztályfõnököm, mire csak bizonytalanul bólintottam egyet.

- Emily Butlernek hívnak, 18 éves vagyok, a bátyámmal költözt...

- Rendben, köszönöm! - szakított félbe az idős ember, aki kezd egyre jobban idegesíteni. - Kérlek foglalj helyet. - utasított, mire csak bólintottam egyet újra.

Szemeimet végig vezettem a társaságon szabadhelyet keresve, de nem igazán találtam. Aztán kiszúrtam egyet az ablak mellett, ahol egy lány rózsaszín gumicukorral tömte magát. Nagyot sóhajtva indultam el felé, mire rám nézve rájött, hogy mellé készülök ülni. Egy egyszerű mozdulattal megfogta táskáját, levette a székről és ledobta maga mellé. Ránézésre nem passzolna az Én barátikörömbe, de lehet a sors akarta, hogy mellette kössék ki. Leraktam a táskámat a pad mellé, majd mielőtt leültem volna, rózsaszín zakómat levettem és a székre akasztottam. Elővettem az egyik füzetemet, hogy tudjak jegyzetelni, majd az új padtársam felé fordultam.

- Emily vagyok. - nyújtottam kezemet felé, újra bemutatkozva. Furcsán végig mért, majd vonakodva, de megrázta azt.

- Sophia Cooper.- engedte el kezemet és fordult vissza a zacskónyi cukorkájához.

Az osztályfõnök csak írt a táblára és beszélt, de egy érdekes információ se hagyta el a száját, így úgy gondoltam inkább ismerkednem kéne.

- Arra gondoltam, hogy mivel új vagyok itt és semmit se ismerek, barátaim sincsenek... - fordultam hírtelen Sofia felé és kezdtem hebegni, habogni. - Arra gondoltam, hogy Mi lehetnénk azok. - nyögtem ki. Sofia pár percig gondolkozott, majd csak megrántotta vállát.

- Lehet róla szó. - jelentette ki, mire széles mosoly jelent meg arcomon. - De ez nem ilyen egyszerű. - folytatta, miközben rám és magára mutatott.

- Tessék? - tűnt el gyorsan a boldogság az arcomról. Nem értettem, hogy mire céloz. Ha nem akar lenni a barátom, akkor mondja meg nyíltan. Nem szeretnék játszadozni.

- Be kell bizonyítanod, hogy hozzánk való vagy. Az én barátikörömben ez amolyan hagyomány. - húzta ördögi vigyorra kifestett ajkait, mire szemeim kikerekedtek. Bebizonyítani? Mégis mit? Beszélgetésünket a csengő zavarta meg, ami miatt a körülöttünk lévő emberek sietve szedelőzködni kezdtek. Sofia kitépett füzetéből egy lapot, majd írni kezdett rá. - Ne légy ennyire szolíd! - csúsztatta át nekem a cetlit a padon, majd Õ is távozott. Szétnyitottam a fecnit és nagyot sóhajtva realizáltam, hogy hosszú éjszaka elé nézek.

                    Lonely Hearts Club
                                 20:00
                              - Sophia:)

Sziasztok!

Ha tetszett a rész, légyszi jelezzétek valahogy:)

További jó olvasást!.💗
2021.05.30