Lonely Hearts Club

Ötödik Fejezet

Késő este otthon, az ágyamban heverészve tömtem magamba minden egészségtelennek titulált dolgot, mint például a gumicukor, a chips és a társai, miközben a Tv távirányítóját nyomkodva kerestem valami érdekeset a netflixen.

Nem vagyok az az ember, aki még hajnalok hajnalán is fent van, inkább korán lefekszek és korán kelek, csak hogy semmiről se maradjak le. Kényelmesen eltudjak készülni, megreggelizni és a bőrömön se látszódjon a fáradtság csúnya nyomai.

Ilyenkor már aludni szoktam, főleg ha a bátyám éjszaka is dolgozik, csak úgy mint most, de a pillanatok alatt lecsapó vihar miatt, ami hangosan "közli" az emberrel percenként, hogy ő bizony itt van, nem tudtam mély álomba merülni. Valahol azt olvastam, hogy elalvás előtt nem ajánlott tévézni, de annyira elveszettnek éreztem magam, hogy nem érdekelt.

Unottan váltogattam a felugró filmek közt, mikor a semmiből megszólalt a telefonom.

Értetlenkedve nyúltam a párnák közt heverő telefonomért, miközben a falon lévő órára pillantottam.

22:00

Ilyenkor ki keres? Remélem nem a bátyám, hogy valami ostobaságot művelt.

A képernyőt bámulva szemöldökeim összeszaladtak az üzenet szerzőjének a nevét olvasva.

Harvey Cooper üzenetet szeretne küldeni

Fejemet millió meg egy kérdés lepte el az új tanárom nevét olvasva. Mint akinek káprázik a szeme, egymás után tízszer is elolvastam azt a rövidke sort, mégse akartam elhinni.

Honnan van meg a számom?

Egyáltalán mit akar tőlem, pláne ilyen későn?

Még meg se nyitottam a rejtélyes üzenetet, pedig már ujjaim rendesen viszketnek, hogy végre rányomjak, egy újabb üzenet villant fel telefonom képernyőjén.

Sophia Cooper: OMG! A bátyám az előbb kérte el a teloszámod!!! Tudtam, hogy a ti szerelmi sztoritok nem a csóknál fog véget érni :)

Oh Sophia...

Már nem akartam tovább várni,  főleg hogy Sophia elkotyogta, hogy testvére valamit szeretne tőlem, emiatt pedig még jobban furdalni kezdett a kíváncsiság. Érdekes, mert abban a pillanatban, amikor rányomtam az üzenetére szívem hevesebben kezdett verni és idegesen számat kezdtem rágcsálni. Izgultam. Tiltott volna ilyen érzelmeket táplálnom felé és ennyire izgatottá válnom egy ártatlan üzenettől, amiben lehet csak egy sablonos iskolai szöveg szerepel, tilos lenne még mindig a csókolni való ajkaival álmodnom, amit volt szerencsém megízlelni és mint valami tiltott gyümölcs, csak egyre jobban és jobban vágyni rá, mégis nem tudok megálljt parancsolni saját magamnak és a hülye szívemnek, ez pedig kezd egyre jobban megijeszteni.

Nem szerethetem, még csak nem is tetszhet, de annyira magával ragadó ez az újonnan felfedezett érzés, hogy egyben biztos vagyok, nem szeretném, hogy véget érjen.

Harvey Cooper: Még mindig szükséged van a korepetálásra?

Nem éppen ilyen üzenetre számítottam. Nemtörődöm stílusán csak szememet forgattam, mégis meglepettség ült ki arcomra, hogy gondolt rám, ahhoz képest ahogy az iskolában váltunk el.

Kicsit szégyellem is magam viselkedésem miatt, de úgy látszik csak így tudtam elérni, hogy korepetáljon valaki.

Emily Butler: Nagyon.

Válaszoltam röviden és tömören kérdésére. Mint aki csak válaszomra várt, amint elküldtem az üzenetet, máris megjelent a három pötty, ami azt jelezte számomra, hogy éppen ír.