Lonely Hearts Club

Hetedik Fejezet

A múltkori incidens óta, egy szót se váltottunk Harveyval, sőt még hallani se hallottam felőle, pedig a szombaton átjött hozzánk Sophia filmezni. Nem bírtam tartani  számat, így töviről hegyire elmeséltem az éjszakát, mire barátnőm csak annyival lerendezte, hogy ,,eddig is tudtam, hogy a bátyám egy idióta, most se okozott csalódást". Soph társasága szerencsére elfeledtette velem az egész történetet, az már csak ráadás volt, amikor megjelent egy szatyornyi édességgel és a High School Musical összes részével. Nem volt kérdés, hogy Troyyal önfeledten énekeljünk végig és olykor olykor még táncoljunk is. Vasárnapra hangom már alig volt, de megérte azért az estéért.

A vasárnapom tanulással telt, mivel hiába ír még a naptár csak szeptembert, a tanárok úgy osztogatják a számonkérések időpontjait, mintha ezen múlna az életünk. Átnéztem minden fontosat, majd délután elmentem bevásárolni bátyám kérésére. Miután haza értem, kipakoltam és már annyira fáradt voltam, hogy egészen estig csak a Netflix bűvkörében éltem. Ennek köszönhetően be is aludtam, minden fürdés, fogmosás és arcápolás nélkül.

Hétfőn, pontban hatkor, telefonom hangos csörgéssel adta tudtomra, hogy egy újabb hét kezdődött, vele együtt sajnos az iskola is. Próbáltam minden olyat pótolni, amit tegnap este kihagytam, de mind hiába, ugyanis szemeim alatt szépséges táskák húzódtak. Beletörődve néztem az órára, ami pont annyit mutatott, hogy el kelljen indulnom iskolába, azaz nincs időm sminkkel eltüntetni a fáradtság nyomait arcomról. Felkaptam táskámat, majd rohanva indultam le a konyhába az uzsonnámért. Elvettem a pulton árválkodó zacskót, amiben egy szendvics és egy alma lapult, majd szám mosolyra görbült, amint megláttam a kis sárga cetlit rajta, amit a bátyám hagyott.

Legyen csodálatos napod Em
Xx Cody

Széles vigyorral az arcomon zsebembe gyűrtem a papírt, majd rohanni kezdtem a buszhoz, hogy nehogy lekéssem.

Az iskola hatalmas épülete előtt unottan álldogált Sophia, várva rám. Miután észrevette közelgő alakomat, lelkesen integetve üdvözölni kezdett. Amint oda értem hozzá, szoros ölelésbe vontam.

- Jó reggelt! - köszöntem eper illatú hajába fúrva fejemet.

- Helloka! Felkészültél a mára?

- Erre fel lehet? - ha már csak arra a sok dolgozatra gondolok, amit ma meg fogunk írni, már a hideg is kiráz.

- Nem. - nevette el magát, miközben beléptünk az iskola épületébe.

-  és akkor erre azt mondta, hogy ha megtudja, hogy elmegyek Markékhoz, akkor olyan életre számíthatok a hátralévő életemben, mint Rapunzelnek volt a mesében! - épp az utolsó óránk végén vagyunk, ami testnevelés volt. Sophia éppen a vasárnap átélt fájdalmairól morgolódik cipőfűzés közben, miszerint  Mr Cooper, vagyis az apja, nem engedte el bulizni, valami bizonyos Markhoz. Az őszintét megvalva, nem igazán figyeltem rá, sőt, az elejét nem is hallottam, mivel a testvérét próbálom egésznap elérni, aki mintha megszűnt volna létezni, se kép se hang, egy üzenetre se válaszol. - Te figyelsz rám? - fordult felém táskáját fölvéve.

- Persze! - vágtam rá rögtön és sietve indultam utána az ajtó felé. - Kérdezhetek valamit? - dugtam zsebre telefonomat.

- Hogyne! - válaszolt hátra se fordulva, miközben befordult a vékony folyosóra, ami a termekhez vezetett.

- A testvéred még él? - ráncoltam homlokomat.

- Hát, amennyire szétcsapta magát tegnap... csoda, de igen! - nevette el magát.

- Hogy érted, hogy szétcsapta magát?

- Tegnap a srácokkal felléptek a Lonelyban és utána nagy aftert tartottak. - rántott vállat.

- És másnaposan jött be ma? Hisz Ő egy tanár! - akadtam ki.

- Hát amennyi gyógyszert bevett reggel, hogy anyáék ne vegyék észre, inkább olyan lehet most, mint valami rossz drogos. - nevetett fel újra. - Egyébként, miért kérded?

- Csak a magánórák miatt. - rántottam vállat lazán. Az már más, hogy kissé aggódni is kezdtem miatta.

- Oh, ne aggódj! Majd beszélek vele Én is. - legyintett egyet, mire köszönetképp rámosolyogtam. - Nagy baj lenne, ha most nem együtt mennénk? Megbeszéltem Tobyval egy találkozót... - vakarta meg zavartan tarkóját, arca pedig a vörös színt kezdte felvenni.

- Dehogy, menj csak! - megöleltük egymást és már sietett is tovább.

Ráérősen kezdtem tovább sétálni a szekrényemig, hogy tornatáskámat berakhassam. Az egész folyosó kihalt volt, mivel a következő óra már tíz perce elkezdődött, csak néhol lézeng egy-egy diák, vagy egy rohanó tanár. Dudorászva sétáltam a falon lógó tablókat nézegetve, amikor hírtelen egy teremből kinyúló kar megragadta sajátomat és egy határozott mozdulattal berántott oda. Hangos, ijedt sikításomat karcos bőrű tenyerével fojtotta vissza, ahogy befogta számat. Szívem majd ki szakadt helyéről, úgy dobogott. Orromba menta illat szökött, ami túl ismerős volt ahhoz, hogy ne tudjam habozás nélkül személyhez kötni. Kikerekedett szemekkel néztem bele az előttem pár centire lévő fiúéba és arcát kezdtem méregetni. Tényleg nem úgy festett, mint aki nyugodtan aludt és teljesen kipihent. Szeme alatt karikák húzódtak és a másnaposság egyéb jelei is rögtön szemebtűnőek voltak.

- Beszélni akartál. - jelentette ki Harvey a magáért beszélő tényt, még mindig számat befogva. Feldühített újabb ostoba döntése, ezért egy hírtelen ötlet vezérelve, beleharaptam kezébe, mire felszisszenve elkapta azt és csúnyán nézve rám lóbálni kezdte testrészét.  - Aú, normális vagy?! - húzta résnyire szemeit.

- Egyszerűbb lett volna, ha csak szimplán válaszolsz az üzenetemre, nem gondolod?! - akadtam ki halkan beszélve, mivel itt nem szabadna lennünk. A tanároknak szánt könyvtárban voltunk, ahol tankönyvek, atlaszok, térképek és dvd-k porosodtak. A lélek nem jár ide, a vastag porréteget elnézve még a takarítónő se, ezért nem is értem, honnan szedte ezt a helyet Harvey. - Honnan tudtad, hogy pont erre fogok jönni? - ráncoltam homlokomat szétnézve a kis tárolóban. Faltól falig végig polcok voltak, még csak egy ablak se volt. Az egész szobát csak egy villanykörte világította be. Tipikus az a hely, ahová a hormonokkal túlfűtött diákok jönnek kavarni. Bele se merek gondolni, hogy miket csinálhattak itt...

- A húgom az osztálytársad. - kopogtatta meg mutatóujjával halántékát, mire bosszúsan fújtattam egyet. Utálom, ha hülyének néznek.

- Azt hittem, hogy el akarnak rabolni. Nagyon megijedtem! - fontam össze mellem alatt kezeimet elkeseredve.

- Hidd el, ha el is rabolnának, öt perc múlva hoznának is vissza az ostoba gátlásaid miatt. - nevetett fel gúnyosan, miközben megtámaszkodott egy kartondoboz kupacon. Tátott szájjal hallgattam végig sértő megjegyzését.

- Minek rángattál be ide? - sziszegtem orrom alatt mérgesen. Türelmem eléggé kezdte a végét járni, de arcát elnézve nem igazán izgatta, sőt, elég jól elszórakozott.

- Neked köszönhetően az apám tudomást szerzett az áhított korrepetálásodról, emiatt kénytelen vagyok igent mondani rá. Ha már ennyire belementél a részletekbe, akkor jó ha tudod, hogy nem miattad, hanem a kocsi miatt vállaltam el. Csak is a kocsi miatt. - erősítette meg, de úgy hangzott, mintha magának bizonygatná csak. Úgy se számít, a lényeg, hogy teljesül a vágyam. - Sajnos nincs sok az értékes szabadidőmből, ezért újra életbe lép a megszoksz vagy megszöksz helyzet. - lépett az ajtóhoz és már indult volna ki, csak még egy utolsó szóra visszafordult. - Majd írok, ha szabad vagyok. - kacsintott egyet, majd köszönés nélkül rám csapta az ajtót.

Megint.

- Majd írok, ha szabad vagyok. -parodizáltam ki vékony hangon, majd dühösen Én is távoztam a tárolóból.

Még egy ilyen pökhendi embert a világ nem látott.

Meglepetééés! További jó olvasást!💗

Az előző részhez érkezett kedvességeket pedig nagyon köszönöm :)