Új Otthon

○2●

Lehet így utolsó itthon töltött éjszaka kikellett volna aludnom magamat, de hát nem is én lennék, ha le tudtam volna feküdni időben.
Jó mondjuk nem csak az én hibám, inkább Nóri és Kaszi tartott ébren, mert nekik muszáj volt pletyizniük.
Nem tudok rájuk haragudni, hiányozni fog ez a két hülye.
De most már így jártam, max majd alszom a repülőn. Tíz és fél órám lesz rá, az bőven elég.

Reggel 4.30-kor csörgött az ébresztőm.
Összepakoltam már mindent, így fél óra alatt elkészültem és pontban 5.00-kor...
Indulhattunk is volna, ha nem ragaszkodik a két lökött gyermek, hogy már pedig ők felkisérnek.
A testvéreimtől már tegnap este elköszöntem, ők most mélyen alszanak.
Anyu persze így is felkellt, annak ellenére, hogy csak apára volt szükség, aki elvállalta, hogy felvisz a reptérre.

- Mindened meg van? Gyógyszerek, az úrta innivaló, szendvics, régcsák... hosszú az út és nagyon drága a reptéri vagy repülőn vett kaja! - pörgött túl már korán reggel édesanyukám. Mellesleg igaza volt tényleg kibaszott drága a reptéren vett kaja, egy muffin árából kb 3 napra megfőzök! - Vázlat füzet, ceruzák, könyv, telefon, buds, fejhallgató, füllhalgató, ha lemerülne a budsod és a fejhallgatód is, minden megvan unaloműzésre? Van elég pénzed? Apáddal töltettem fel a kártyádra, de ha nem elég csak szólj, úristen váltattam fel elég pénzt?! - esett kétségbe.
- Ne aggódj anya, van elég pénzem! - mosolyogtam rá, majd szorosan átöleltem.
- Jól van kicsim csak tudod, ha itt is hagysz valamit, talán heteket kell várnod arra hogy megérkezzen, miután utánnad küldjük.
- Tudom anya, de nem kell félned, mindent minimum 3x átnéztem, a csomagok amiket múlthéten adtunk fel, elvileg két héten bellül megérkeznek. Az óriás bőrönd amit viszek még pont jó súlyban van és minden van benne, amivel ha kell kihúzom két hétig, meg mosni gondolom, majd tudok. A kézipoggyász hátizsákomban meg minden fontos dolgot beraktam. Meg van minden, repjegy, útlevél, mindenfele igazolványok, és minden egyéb, amit már felsoroltál az előbb... - nyugtattam meg véglegesen biztos, ami biztos alapon, bár nem hiszem, hogy ez rajta segített bármin is.
Jó szorosan, tele érzelmekkel öleltem át, majd azt mondta visszamegy aludni. Tudtam, hogy ez csak kifogás volt, valojában csak nem akart megint előttem sírni. Bármit feltettem volna rá, hogy már nem fog vissza aludni.

- NEMES KASSZANDRA ÉS VEREBÉLYI NÓRA! TESSÉK IDE TOLNI A ROHADT SEGGETEKET, MERT HA LEKÉSEM A REPÜLŐT NEM AKARJÁTOK TUDNI MIT KAPTOK ÉRTE! - ordítottam el magamat a végére.
Bár Kaszi két évvel idősebb nálam, de ennek ellenére úgy kiabálok vele, mintha csak egyidősek lennénk. Még is mit tehetne ellenem? Max megbüntet, azt meg nem tudom ki bánná, de én nem....
Már tíz perce elkellett volna indulnunk.
Nem is értem, hogy mehettem bele, hogy elkísérjenek.
Lehet, mert tegnap este addig mondták, hogy "légyszi, légyszi, légyszi" amíg még migrént nem kaptam tőlük, pedig elvileg még hajlamom sincsen rá.
Már apukám is a kocsiban ülve dudált, hogy hol vagyunk már, pedig általában mindig rá kell várni.

- Jól van már megyünk!
- Igen, nem értem mit kell itt ordítozni?
- Nem érdekelnek a kifogások, pontosan 20 másodperc múlva innen a kocsi kigördül, veletek vagy nélkületek az csak rajtatok áll! A stoppert indítom, MOST! - csaptam be magam mögött az ajtót.
A kocsiba ülve szálltam be apa mellé az anyós ülésre.
A stopperemet nézve bámultam az egyre csak fogyatkozó másodperceket.
- 19 másodperc, kicentiztétek! - állítottam le ciccegve a visszaszámlálót.
- Hagyjál már békén, szúr az oldalam! - lihegett Nóri.
- Ettől a pontosan 10 az az 10 métertől?! - fordultam hátra elképedve.
- Hé, azért nem semmi munka lépést tartani Kaszi kétszer akkora lábaival! - védekezett nyomban.
- Jó ezt azért elismerem! - kuncogtam fel, eszembe juttatva azokat a randikat, ahogy romantikusan sétáltunk a kivilágított belvárosban és míg párom kényelmesen lépkedett én szinte futólépésben loholtam utánna.
- Nem is két méteres a lábam! - kezdett el duzzogni Kaszi is megfogva ezzel a lényeget.