Új Otthon

○12●

- Tessék! - raktam le Wonie elé az epres tejet.
Megköszönte, majd bele is kóstolt. Reakcióját alaposan tanulmányozva követtem tekintetemmel minden apró kis mozdulását.
- Mmmm.. ez tényleg baszott jó! - Mosolyodott el.
- Milyen lenne, hát én csináltam! - Dobtam hátra hajamat, játékosan.
- Igaz. - nevettük el magunkat. Tulajdonképpen az egész étkező szabad volt, hisz nem volt rajtunk kívűl itthon senki én azonban, inkább mégis az ölében foglaltam helyet. Az egyik keze a derekam körül volt, azzal félig-meddig átkarolt másikkal fogta az italt. Azzal a kezével, amivel átkarolt még fogta a telefonját is, amit mindketten bámultunk. Azonban hirtelen értesítése érkezett, mire elhúzta azt előlem, mielőtt elolvashattam volna ki is írt rá.
- Ki az? - kérdeztem kíváncsian.
- Soobin hyung! - Csodálkozott el.
- És mit írt?
- Azt, hogy... - akadt meg egy pillanatra - Megkérdezte lenne-e kedvünk velük tölteni a szombatot, ha nincsen éppen más dolgunk - mosolyodott el - Szombat délelőtt forgatnak, így megkapták az egész strandot. Forgatás után meg ott maradhatnak még és azt csinálhatnak amit csak akarnak, így úgy gondolták, ha van kedvünk meg időnk, csatlakozhatnánk hozzájuk. Estére meg áthívnának egy kis sütögetős kerti parti szerűségre.
- De jooo! - Mosolyodtam el, majd egy kissé zavartan kérdeztem. - Esetleg... megtudnád kérdezni, hogy mehetnék-e én is?
- Persze, hogy jössz! - nézett rám értetlenül - Már hozzám, illetve hozzánk tartozol, ahova meg hívnak az rád is vonatkozik!
- Kedves tőled, de azért a kedvemért kérdezz rá! - Fordultam kissé oldalra öléből, majd két karomat átkulcsolva a nyaka körül néztem fel rá.
- Oké..., de ha nemet mond akkor én sem megyek! - Jelentette ki elhatározottan.
Gyorsan visszaírt Soobinnak, belefoglalva a kérdést is, miszerint... esetleg mehetnék én is?
- Vissza írt... - tartott hatásszünetet - Természetesen jöhetsz! - mosolyodott el.
Ekkor viszont újaból csippant telefonja.
- És most?
- Megkérdezte, hogy akkor meghívhatná-e Hyemint is? Akkor legalább te sem éreznéd magad esetlegesen kényelmetlenül egyedüli lányként.
- Írd neki, hogy jöhet!
- Már rég megírtam.
- Mondjuk nekem 7 fiú után az a plusz 5 már nem igazán számít! - nevettem el magamat. - Meg nem hiszem, hogy megakarnátok erőszakolni, akkor már megtehettétek volna, tehát ti nem tennétek. A TXT tagjai elől meg megtudnátok védeni, bár 99,99999999% esélyt adnék arra, hogy ők sem akarnak. De amúgy attól mert ott van Hyemin, 12 fiú simán elbánna velünk... - gondolkodtam el. Hát kissé elkalandoztam.
- Jól érzed magadat? - nézett rám Wonie aggódva. - Ne gondolkodj ilyeneken. Egyrészt ez beteg! Másod sorban pedig... nem akarunk megerőszakolni! Jézusom! A TXT sem! De... Jézusom! - És most 5 perc néma csendet Yang Jungwonnak, aki nem készült fel, hogy én - azaz a mindig szókimondó barátnője - ezúttal azt is kimondja, amit a mindig túl gondoló agya kreált!
Ámen!
- Most elrontottam a barátságunkat? - kérdeztem kissé félve. Az elején nem aggódtam. De az 5. perc elteltével, már igen.
- Nem, csupán úgy érzem, nem mindig akarom tudni, hogy mi is jár a fejedben. - Hát kösz, ezzel nem győzött meg! A számat harapdálva néztem rá továbbra is. - Tényleg nem! - Nevette el magát, majd gyengéden, puszit nyomott arcomra. Mosolyogva hajolt el.
Még egy darabig néztem az arcát, de amikor úgy éreztem, hogy igazat mond én is elmosolyodtam.
- Akkor megyünk strandolniiiii! - Kiálltottam boldogan. Ő csak nevetve figyelte reakciómat.
- Megyünk bizony! - Tette hozzá.

- Nem akarsz valamit csinálni? Unatkozom! - jelentettem ki.
- Én is!
- Nem nézünk valamit?
- Felőlem! Szobád vagy nappali?
- Hmm... keressünk most valamit a TV-ben!
- Okés! - Majd várt egy kicsit, de én nem mozdultam. - Nem akarsz felállni? - Kérdezte érdeklődve.
- Vigyééél beeee, légysziii! - Néztem rá könyörgően. Tudjátok, azzal az amolyan "boci szemekkel".
Megforgatta a szemét, majd megszólalt.
- Tudod, hogy neked mindent! - Azzal felállt, ölében velem, aki szorosan a nyaka köré fonta kezeit és abba kapaszkodott, míg ő egyik kezével a combomnál, másikkal a derekamnál tartott meg.
- Megvagy? - Kérdezte tőlem. Még ilyenkor is olyan gondoskodó!
- Én meg vagyok, de amúgy nem vagyok túl nehéz?
- Nem, amúgy meg is lepődtem, hogy ilyen könnyű vagy! Hány kiló vagy 40?
- 55! - Nevettem el magamat. - Na, de akár könnyű vagyok, akár nem, menjünk! - Kérleltem, ugyanis mióta felállt, velem a kezében, azóta csak úgy egyhelyben voltunk és beszélgettünk.
- Igenis!
- Hülye vagy! - Nevettem ismét.
- Bár eléggé érdekes a tény, hogy ezt pont te mondod, de bóknak veszen, köszönöm! - Bólintott mondata végén.
- Hé! Kikérem magamnak! Én nem vagyok hülye!
- Igazad van. - értett egyet - Te nem szimplán hülye vagy... Te őrült vagy!
- Naaaaa!
- De így szeretlek! - Dobott le az ágyamra, amihez időközben ideérkeztünk. Majd fogta magát, és...
és egyszerűen rámugrott.
- Ah! - Nyekkentem egyet a hirtelen rámnehezkedő súlytól.
- Maradjunk így egy kicsit!
- Rendben. - Egyeztem bele. Így feküdtünk egy darabig. Én a hátamon, Jungwon meg rajtam, fejével a mellkasomon. A hajával játszadoztam, amit néha kellemes 'mmmmmh' hangadásokkal díjazott.
10 perc múlva elkezdtem szólongatni.
- Jungwon! Wonie! - Nem válaszolt. Félresöpörtem a haját homlokából, majd elmosolyodtam. Szemei csukva voltak, Jungwonie elaludt.
Óvatosan kimásztam alóla, Hál' Istennek nem kelltettem vele fel!
Olyan aranyos volt, ahogy ott feküdt! Egy vékony pokrócot terítettem hátára (lehet csak én vagyok így, de én nem tudok takaró nélkül aludni, mindenesetre jobbnak láttam megelőzni a bajt). Ajkaimat rövid időre puha orcájára illesztettem, azután magam után behúzva az ajtót, kimentem a nappaliba és telefonommal a kezemben elhelyezkedtem a kanapén.