Másvilág

IX.

Ragyogó, napsütéses, nyári délután volt. A levegő lágyan lengette a fák ágait, melyeken sarjadtak a zöld levelek, hogy magukba szívhassák az életető fényt. Csend uralta az erdei, árnyas ösvényt, mely mintha érintetlen lett volna mindig is.

Mégis.

Valami nyugtalan feszültség töltötte be a tájat. Bár a virágok ugyanúgy illatoztak, mint mindig is szoktak és a méhek is ugyanúgy szorgoskodtak. Most, mégis valahogy más volt. És ez feltűnt az arra ballagó idegennek is. Érzékeit kiélesítette ez a megfoghatatlan érzés, az okát azonban nem sejtette.

Még nem.

Léptei végig vezették az ösvényen, ami lassan kivezette egy kisebb tisztásra. A Nap fénye bár kegyetlenül megtámadta, ő meg sem rezzent, arcát óvón eltakarta fejébe húzott kapucnija. Feltűnés nélkül szelte keresztül a zöld mezőt, míg újra el nem veszett a fák között.

Fülébe jutott egy a közelben csörgedező folyó hangja, így járulva hozzá a megszokott erdei neszekhez, hogy így adjanak koncertet az arra járóknak. Kellemes szimfónia volt, már-már megnyugtatta az idegen érzékeit, azonban a muzsikát megzavarták oda nem illő zajok.

Ütések.

Nyögések.

Mormogások, ami talán beszédet rejtettek magukban.

A vándor megtorpant. Fejét az ismeretlen ricsaj felé fordította és figyelt.

A zajok újra megismétlődtek, mire mozdult.

Ahogy közeledett a hang forrása felé, úgy lett egyre érthetőbb az idegenek beszéde, míg végül meg tudta különböztetni azokat. Mire ezzel végzett, már oda is ért a folyóhoz, így elé tárultak azok, akiket keresett.

A folyó ugyanolyan nyugodtan csordogált medrében, mint eddig. Felszínén tükröződtek a mellette zajló események. A köpenyes csak állt a fák árnyékában rejtőzve és figyelt.

-Mégis, mit kezdjünk vele?-kérdezte az egyik férfi, miközben szórakozottan végignézett az előtte állón.

Fekete szemei szinte bekebelezték a több sebből vérző, vékony alakot, aki hangosan pihegve meredt rájuk zöld, könnyes tekintetével.

-Azt, ami a dolgunk.-felelte könnyedén a másik.-Öljük meg.-rántotta meg a vállát.-Már azt sem értem, minek hoztuk el idáig.

-Minek-minek?-ismételte ingerülten a kérdést.-Csak a munka, a szórakozás meg sehol.-vigyorodott el.-Most nézz rá!-biccentett felé.-Milyen kis csinos.-nyalta meg a száját.

-Ember!-fintorodott el, de közben ő is végigmérte a másikat.-Még csak gyerek.

-Annál porhanyósabb.-morogta.

Ki sem mondta, a fiatal lány sarkon fordult és a folyó felé vette az irányt. Pár lépést tudott tenni csak a víz kristálytiszta felszínén, mikor hosszú hajába ujjak túrtak és erősen belemarkoltak, így rántva őt térdre. Fájdalmasan felsikkantott, könnyei végig szántották az arcát.

-Mégis, hova mész kiscica?-kérdezte gúnyosan, miközben jó párat rántott rajta. A lány csak zaklatottan felnyögött.-Nem olyan fiatal ez.-nézett társára, aki csak a parton ácsorogva figyelte őket.-Úgy 12-13 éves lehet.-helyeselt magának.-És valljuk be, igencsak szemre való, főleg ezzel a hajjal.-siklatta sötét tekintetét az említett hajára. Ujjai között rózsaszín szálak kalandoztak szerteszét, mintha menekülni próbáltak volna támadója szorításából.

-Kérem, hagyjanak.-kérlelte őket könnyeitől fuldokolva a fiatal lány.

-Hogy, mit mondtál?-húzta feljebb a hajánál fogva, mire az ismét csak nyöszörgött.