Az utolsó Halálfaló

11. Fejezet

Nos, ezzel is meg volnánk. :D Remélem tetszeni fog. 

- Valaki végre elmondaná, mégis mi történt Arthurral? - recsegte Mordon, mikor már egy ideje mindenki bőszen hallgatott. Szavaira többen is mocorogni kezdtek és várakozón néztek Dumbledorera. Végül az igazgató mindent elmesél, hogy én voltam, aki láttam az egészet, hogy a Nagyúr kígyója volt aki rá támadt Mr. Weasleyre. Itt mindenki értetlenül nézet, hol rám, hol pedig az igazgatóra. És mivel az igazgató nem akart bele menni a részletekben sokáig folyt róla a vita, hogy mégis, hogyan láthattam mind ezt. Végül az igazgató azzal érvelt, hogy jobb, ha a részletek kimondatlanok maradnak, hogy azok ne kerüljenek nyilvánosságra. A további teendőkről is szó eset, majd Dumledore meg kért mindenkit, hogy fokozott figyelemmel és óvatossággal végezzék azokat. Alig egy óra alatt vége is volt a megbeszélésnek, és már kezdtem volna én is fel állni, hogy elmenjek, de az igazgató vissza tartott.

- Harry? - fordult felém az igazgató. - Maradj még, ha meg kérhetlek! - vissza ültem a szüleim mellé és csendben meg vártuk míg mindenki elment, csak Dumbledore, a szüleim, Sirius, Remus és Piton maradtak a konyhában. Az utóbbit csak most vettem észre, ahogy közelebb jött hozzánk. Dumbledore ismét felém fordult. - Meg tennéd, hogy mindent részletesen elmesélnél?

Reméltem, hogy ez nem fog bekövetkezni, de számíthattam volna rá, hogy mindenről tudni akar majd az igazgató. Nagy levegőt vettem és neki kezdtem.

- Elmentem aludni. - hangom még számomra is furcsán hatott. - Az egyik pillanatban még az ágyban feküdtem, a másikban pedig már a Minisztérium alagsorában voltam. Ott könnyedén eljutottam a Jóslatok terméhez. De az ajtó zárva volt és én nem tudtam bejutni, akkor hallottam meg, hogy valaki közeledik felém. A hang irányába indultam, akkor jött velem szembe Mr. Weasley. Mikor észre vett, elő vette a pálcáját és rám támadt. Amire én reagáltam és vissza támadtam. Aztán ismét az iskolában voltam. - fejeztem be.

Csendben figyeltek egész végig nem vágtak bele a szavamba, de arcukon az értetlen kifejezés vette át a helyét. Mikor be fejeztem senki nem tudott meg szólalni. Az igazgató is csak kifürkészhetetlen tekintettel figyelt engem.

- Hogy érted azt, hogy megtámadtad Arthurt? - kérdezte meg végül Remus.

- Úgy, hogy én.... - nem folytattam, mert rá jöttem, hogyan is fogalmaztam az előbb. - Én ott voltam.

Mondtam végül, mert nem tudtam, hogyan is magyarázzam elpontosan, azt ami akkor történt velem, velünk.

- Úgy érted ott álltál az események mellet, vagy.... - kezdte volna el az igazgató, de belefojtottam a szót.

- Nem, nem álltam ott mellette, én.... - kerestem a meg felelő szavakat, végül csak ennyit tudtam ki nyögni. - Mi egy testben voltunk.

Igaz ez a kifejezés volt a legjobban hasonlatos ahhoz, ami akkor történt, de ez sem volt helyes. Mert én nem csak simán ott voltam egy testben Naginivel, én ő voltam, teljesen ő. Ugyan azon gondolatok és érzések jártak át engem, mint őt. De ez nem csak simán egyesülés volt, ez sokkal mélyebb és erősebb volt.

- Mármint az ő szemén keresztül láttad az eseményeket? - kérdezte meg apa. Én lassan bólintottam.

- De az akkor sem te voltál, hisz csak láttad mind ezt, nem te irányítottad. - mondta Remus, és tudom, hogy csak meg nyugtatni akart, de nem bírtam tovább.

- Nem csak láttam, én éreztem mindent. MINDENT! - kiabáltam, és nem tudom miért is lettem hirtelen megint ennyire mérges. - És ne mond, hogy az akkor sem én voltam, mikor még mindig érzem a vér ízét a számban.