Az utolsó Halálfaló

5. Fejezet

A párbaj teremben, mint mindig most sem volt semmilyen bútor darab. Ő egyenesen a terem közepére sétált, majd kivont pálcával szembe fordult velem. Követtem példáját és oda mentem és is.

- Javítunk egy kicsit a reflexeiden és a nonverbális varázslataidon. - mondta és meg sem várva a válaszom útnak is indított szinte egyszerre három átkot is.

Abból kettőt hárítottam, de a harmadik elől el kelet ugranom. Nem hagyott nekem egy pillanat gondolkodási időt sem. Való igaz a párbajaink során mellőzi az átkokat vagy a maradandó sérülést okozó rontásokat, de jobb, még ha az egy gumiláb ártás is, el kerülni őket. Folyamatosan küldte a különböző varázsigéket, amiket én viszonozok is, ha alkalmam nyílik rá. Órákig tartó folyamatos átok dobálás után már jelentősen kezdtem le lassulni, így be is fejeztük a gyakorlást. Levegő után kapkodva feküdtem hanyatt a padlón, élvezve annak hűvös simaságát. A Nagyúr még csak gyorsabban sem vette a levegőt, nem még, hogy kifáradt volna. Ha ez egy komolyabb küzdelem lett volna esélyem sem lenne ellene. Az igaz, hogy jelentősen sokat javultam, de nem eleget. Hagyta, hogy ki fújam magam és csak utána szólalt meg.

- Ha ennyitől ki fáradsz, akkor esélyed sem lesz egy valódi ütközetben. El kalandozik a figyelmed, lehet legközelebb már komolyabban kellene vennem, hogy oda figyelj. - mondta fenyegetőn és láttam rajta, hogy komolyan is gondolja azt amit mond. - Gyorsabbnak kel lenned, mint az ellenfeled. Tudnod kel előre gondolkodni néhány lépéssel.

- Könnyű azt mondani. De, hogy csináljam, ha lélegezni sem hagysz időt. - mondtam fel háborodva.

- Tehát azt várod, majd el az ellenfeledtől, hogy meg várja míg te gondolkodsz. - válaszolt maró gúnnyal a hangjában. - Meg kellene tanulnod az ösztöneidre hagyatkozni. Ha ez sikerül akkor egyszerűen tudsz, majd úgy harcolni, hogy oda sem kel figyelned arra mit csinál az ellenfeled. Ezért vagyunk itt, hogy ezt el érjük, ha már ösztönből megy a védekezés akkor könnyebb lesz a támadásra koncentrálnod, és győztesen jöhetsz ki egy-egy csatából. Bár azt el kel ismernem, már most jobb vagy mint a legtöbb középosztályú auror.

Ritkán halok tőle dicséretet bár ez sem kimondottan volt az, de tudtam ennél több elismerésre úgysem számíthatok. Lassan fel tápászkodtam a földről és várakozón néztem rá.

- Mára legyen ennyi elé, haza mehetsz. - közölte és el indult ki a teremből. Én csendben követtem. Az elő csarnokban még vissza nézett rám. - Számításba véve minden eshetőséget egy ideig nem foglak hívni, de ha mégis meg esik, el várom, hogy megjelenj. - azzal el fordult és el indult az emeletre.

Értetlenül néztem utána, és azon morfondíroztam amit mondott. De aztán annyiban hagytam, mivel nem tudtam rá jönni mire is célozhatott pontosan. Így hát gyorsan el indultam haza, és reméltem, hogy nem vették megint észre, hogy nem vagyok otthon. Közvetlen a védő varázslatok széléhez érkeztem és el indultam be a házba. A maszkomat és a talárt már el rejtettem a láthatatlanná tévő köpenybe és úgy léptem be. Csendes volt minden, lassan és óvatosan csuktam az ajtót és osontam fel a szobámban. De meg akadt a szemem valamin. Ijedten kaptam oda a fejem és néztem a szüleim szobájának nyitott ajtajára. A szobában sötét volt, de a kintről be szűrődő fényben láttam, hogy az ágyuk az üres. Ez valamivel meg nyugtatott de egyben aggasztott is. Be mentem a szobámban és egyből be is dőltem az ágyba, de nem tudtam el aludni. Azon kattogott az agyam, hogy vajon mi történhetett amiért a szüleim el mentek. Lehet mégis csak észre vették, hogy nem vagyok itt és el mentek keresni? Nem az nem valószínű, hisz akkor lett volna itt valaki aki felügyeli, hogy nem-e jövök vissza.

Tányér csörömpölésére ébredtem. Ijedten ültem fel az ágyban és csodálkozva figyeltem, hogy már kint világos van. Nem rémlik mikor is aludhattam el, de legalább kipihentnek éreztem magam. Úgy tűnik a tegnapi edzés meg tette a hatását, és így nyugodtabban tudtam aludni.