Vágy és Hatalom

Mardekár

Az ablak felőli asztal tombolt. Nagy tapsvihar közepette ültem le, egy lány mellé. Szög egyenes barna haja kócosan hullott hátára.

- Szia. Parkinson, Pansy Parkinson. - nyújtja felém kezét, amit kis habozással de elfogadok.
- Hailey. Örvendek a találkozásnak. - mosolyogtam rá miközben kezet ráztunk.
- Lesz este egy buli a klubhelységben. Amolyan "De jó, hogy újra itt lehetünk." banzáj. Ugye eljössz? - nézett rám bíztatóan.
- Nem is tudom...- gyorsan mérlegeltem a gondolatot.

"Gyerünk Hailey. Régen te voltál a bulik koronázatlan királynője. Ezek most új emberek. Úgy sem fog megismétlődni a múlt."

- Lesz alkohol? - kérdeztem tőle, miközben elkezdtem fogyasztani a vacsorámat.
- Nem! Hova gondolsz? Csak varázsló sakkozni fogunk!- vetett rám egy halálosan komoly pillantást. Bennem megállt az élet mikor tekintetemet ráemelve, tudatosult bennem, hogy most biztos valami alkoholistának néz. A lány nem tudta sokáig tartani arcvonásait és elnevette magát. - Látnod kéne az arcod! - ujjával az arcom felé mutatva, majdnem lefordult a helyéről a nagy hahotázásában. - Persze, hogy lesz pia. Nem vagyunk mi valami apáca rend.- kuncogott egyet majd vállamra tette a kezét.
- Normális vagy? Belőlem meg majdnem kiszállt a lélek!- akadtam ki. - Már majdnem azt gondoltam... - a mondatomat nem bírtam befejezni mert egy személy foglalt helyet velünk szemben.

- Áh! A taláros lány. - szólított meg Nott. - ugye most nem akarsz leteperni? - szurkálódott.
- Micsoda? - nézett ránk értetlenül a mellettem ülő lány. - Theodor Nott. Mit nem meséltél el?! - akadt ki barátjára Pansy.
- Jaj. Nem úgy! - próbáltam menteni a menthetőt. -Megijesztett és én meg a földhöz vágtam. - magyaráztam.
- Hogy mi? Theo komolyan egy kislány, már bocsánat! - fordult felém a lány és rá tette kezét a hátamra. - földbe döngölt? - láttam rajta, hogy alig bírja visszafogni a nevetést.
- Azért az erős túlzás, hogy a földbe döngölt. - komoly pillantásokat mért Pansyre. - Amúgy is Parkinson! Nincs kajád amivel befoghatnád a szádat? - emelte meg kissé a hangját. Én nem bírtam tovább és elnevettem magam.
- Végül is Theonak igaza van mert levettem a lábáról.- mondtam mosolyogva.
- De még mennyire. - helyeselt a fiú. Hirtelen elöntötte az arcomat a pír. De szerencsére senki nem vette észre, mert jött a házvezetőnk, mint utólag kiderült.

Félhosszú haja, zsírosan lapult a fejére. Sötét szemével az arcomat fürkészte, majd lassú kimérten megszólított.
- Mss. Lightwood! Kérem kövessen, megmutatom a szobáját. - majd lobogó fekete talárral elindult. Én felpattantam a helyemről, közben be kaptam még egy utolsó falatot és követtem a férfit.

Kiléptünk a nagyterem hatalmas fa ajtaján, majd a házvezetőmet alig utolérve elindultunk a Mardekár klubhelysége felé. A hűvös folyosókon csak néhány fáklya pislákolt, ezzel halvány fényt adva utunknak. Cipőm kopogását csak a hevesen dobogó szívem üteme múlta túl, melyet remélhetőleg csak én hallottam. Hosszas csatangolás után, ami hosszú, félhomályba burkolt folyosókon és lépcsőkön keresztül vezetett, végre megérkeztünk egy zsákutcába. Piton professzor megállt két faliszőnyeg között, amik a Mardekár ház címerével voltak díszítve. Szembefordult a kőfallal és alig hallhatóan felszólalt.
- Méregfog. - majd a kőfal hangos morogással és csikorgással kinyílt. Szemeim elé egy gyönyörű zöldben és ezüstben pompázó helyiség tárult. A hatalmas helyiséget, halovány fény keltette életre mely az ablakokon szűrődött be. Ám nem azért áramlott be gyér fény az ablakokon mert sötét volt odakint, - hisz hiába volt nyár vége, még mindig sokáig táncolt a nap az égen - hanem azért mert az üveg túloldalán víz volt. Sötét, iszapos víz csillogott odakintről, amit egy-két Kákalag zavart fel. Nem csupán ez volt a szépsége és különlegessége a szobának. Amint a professzor beinvitált, megláttam a kandallót. Aprólékosan kidolgozott párkányán kígyó szobrok díszelegtek, benne viszont almazöld láng égett hangosan ropogva. A kandalló előtt párhuzamosan elhelyezkedett két, fekete fotel és egy hozzájuk illő kanapé, velük szemben egy hatalmas könyvespolc, telis tele könyvekkel. A könyvespolc felett egy teraszhoz hasonlító előtér volt, melyre két oldalt lépcsőn lehetett feljutni.

"Biztos arra lesznek majd a szobák."

Csodálatomból, a hátam mögött álló professzor rideg hangja rázott ki.
- Kisasszony, ha kibámészkodta magát, akkor folytathatnánk az utunkat! - megforgatva szemeit mutatott az egyik lépcső fele. A lábaimat tartó gyökerek mintha egy varázsütésre eltűntek volna és óvatos léptekkel megindultam a célom felé. Sikeresen felértem a lépcsősoron, bár lábaim néha meg-meg remegtek. Piton átvette a vezetésem, látván, nem biztos, hogy a jó irányba indulnék el. Átlépve a hálókörlet végét jelző küszöböt, a két velem szembenálló folyosók egy szempillantás alatt megnyúltak. Olyan hosszúak lettek mintha nem is lenne végük soha. Csak ámultam és bámultam a folyosót amire ráléptünk. Minden ajtó mellett egy névtábla szerepelt és, hogy melyik évfolyamba jár. Az ajtók másik oldalán pedig egyszerű, letisztult keretekben, képek lógtak. Néhány képen kviddics csapatok voltak melyek a győztes kupát szorongatták. Némelyiken pedig neves varázslók és boszorkányok szerepeltek, akik valami oknál fogva kiérdemelték, hogy felfüggesszék a fényképeiket.