Küzdelem az álmokért

8. Paul

Az a nap úgy él az emlékezetemben, mintha csak tegnap történt volna. Pedig tizenhat voltam, mikor meghalt. Tudtuk, hogy beteg volt, de arra egyikünk sem gondolt, hogy meg fog halni. Mert nem akartuk. Pefig az orvos felkészített minket a legrosszabbra.
Egy átlagos napnak indult az is. Reggeliztünk, aztán apa elment dolgozni. Anya éppen szabadnapos volt, nekünk a húgommal pedig nem volt iskola, hiszen hétvége volt. Ritka alkalmak egyike volt az a nap, mikor időt tudtunk tölteni anyával. Ritka alkalom... Mely egyben az utolsó is. Éppen egy filmet néztünk, már nem is tudom, mi volt a címe, mikor anya megkérdezte, kérünk-e inni valamit. Igennel feleltünk. A hugom a kis szünetet kihasználva elment mosdóba, én meg csak vártam. Anya elindult, de már nem ért oda. Félúton megingott, elvesztette az egyensúlyát. Időben odaértem, így a föld helyett a karomba esett, de amit akkor éltem át, azt senkinek nem kívánom. Alig kapott levegőt, aztán mikor már azt hittük, hogy jobb lesz... Lecsukta a szemét. Örökre.
- Anya! Anya ébredj fel - könyörögtem már sírva. Nem kelt fel. Egy hosszabb sokkos állapot után erőt vettem magamon és tárcsáztam apa számát. - Apa - szóltam bele sírva. - Meghalt - suttogtam.
A nap további részében érezni lehetett a nyomott hangulatot. Apa egy órán belül hazajött és onnantól kezdve csak velünk foglalkozott.

×××

Már éppen eljutottam oda, hogy elmondható volt rólam, ismét szociális ember lettem. Újra találkoztam a barátaimmal, újra megtanultam nevetni... Aztán jött az eset, ami akaratunk ellenére ránk, gyerekekre is hatással volt. Apa egyre később járt haza, hallgatag volt és ha beszélt, akkor se sokat. Pedig tudta, hogy szükségünk van rá. Mi pedig láttuk, hogy baj van, de nem erőltettük, hogy elmondja. Majd, ha ő akarja, elmondja. Ebben az egészben azonban az a legszörnyűbb, hogy a legjobb barátommal, Noah-val se tudom megbeszélni, mert ő egy ideje nincs suliban. Állítólag elrabolták. Már iskolába menni se volt kedvem.
- Jó reggelt! - jött le apa az emeletről. - Miért vagy még itthon?
- Nem vagyok jól - hazudtam.
- Ne hazudj fiam - ült le mellém az asztalhoz.
- Nem... Nem tudom kivel megosztani a gondolataimat. Téged nem akarlak terhelni vele.
- Beszéljek egy kollégámmal? Hátha van nála ma szabad időpont. Bejössz velem dolgozni és ebéd szünetben eszünk egy jót. Nem kell iskolába menned, ha nem szeretnél. Nem erőltetem.
- Veled szeretnék lenni - csuklott el a hangom.
- Akkor gyere velem. Beszéljek egy kollégámmal?
- Igen - bólintottam.
Mikor odaértünk apa odakísért Dr. Steve Wilsonhoz, aki vállalkozott a feladatra és beszélgetett velem mindarról, ami bennem zajlik.
- Miért nem akartál ma iskolába menni?
- Félek apát egyedülhagyni. Mi van, ha vele is történik valami? Anyát se tudtam megmenteni - sírtam el magam. - Csak apa maradt nekünk.
- Nem fog vele semmi történni. Ígérem. Van számodra egy feladatom. Amíg itt vagy, írd le az érzéseidet az elmúlt időszakkal kapcsolatban. Aztán ha szükségét érzed, beszélhetünk is róla. Ha nem, akkor csak elteszem jó mélyre.
- Apunak megmutatja?
- Orvosi titoktartás kötelez. Nem mutathatom meg, ha te nem szeretnéd.
- Félek, mit mondana - néztem a szemébe.
- Ne félj. Édesapátok mindennél jobban szeret titeket. Minden tettével nektek akar jót.
- Sok mindent nem merek vele megbeszélni.
- Például?
- Például az érzéseim. Pedig minden fiú megbeszéli az apjával a szerelmi életét. Vagy... Tévedek?
- Majdnem minden gyerek. Van, aki nem - nézett a szemembe. - Van kiszemelted?
- Igen, de soha nem merném neki elmondani.
- Miért?
- Van párja, akit szintén kedvelek, mint barátot, így nem akarok kettőjük közé állni.
Ebből a válaszomból egy viszonylag hosszú beszélgetés következett, míg végül meg nem érkezett a következő páciense. Apa ebédszünetben megkérdezte, hogy milyen volt a beszélgetés a kollégájával. Mit mondhattam volna?
- Jó. Tudod... Sok mindent félek veled megosztani.
- Tudod, hogy nem erőltetek semmit. Annyit kérdezek csupán, miért nem mered elmondani?
- Félek, hogy másképp néznél rám vagy csalódnál bennem.
- Soha - ölelt át. - Értetek az életemet adnám.
- Te mit tennél akkor, ha valaki tetszene neked, de annak a személynek lenne párja? - váltottam témát hírtelen.
- Nem állnék közéjük bármennyire is fáj. Te se tedd. Üvölts, ordíts, sírj, de ne szakítsd őket szét.
- A párját most napi szinten én vígasztalom.
- Jó ember vagy fiam. Legyél mellette. Nem tudom, mi történt a párjával, de legyél mellette.
- Elrabolták - válaszoltam, apa arca pedig alig láthatóan megváltozott. - Jól vagy, apu?
- Persze fiam. Minden rendben. Csak az elmúlt időszakom nem úgy alakul, ahogy elképzeltem.
- Tudod, hogy te is mindent elmondhatsz.
- Nem tehetem. Azzal veszélybe sodornálak titeket és egy másik, számomra fontos személyt.
- Hiányzol apu - néztem a szemébe.
- Nekem is hiányoztok. Várom, hogy vége legyen és munka után ne kelljen elsietnem.
- Lassan biztos eljön az a nap is - suttogtam.