Küzdelem az álmokért

13.fejezet

A ballagás és bizonyítványosztás utáni napon már a Michigan-be tartó járaton ültünk. A csapat már vár. Nem hagytam elúszni a lehetőséget. Az előző csapatunk persze szomorú volt, mert nagyon megkedveltek minket. Az élet sajnos ilyen. Ha jön a lehetőség, le kell csapni rá. Én megtettem.
- Hihetetlen - hallottam magam mellől Damiant.
- Egyetértek. Nem gondoltam volna.
- Azért hiányzik a család.
- Nekem is. Főleg azok után, ami történt.
- Új kezdet. Emlékszel? - fogta meg a kezem, én pedig egy bólintással feleltem. - Szeretlek.
A gép leszállása és a csomagjaink átvétele után már várt ránk az edző, aki kijött értünk a repülőtérre.
- Jól telt a repülőút?
- Igen.
- Helyes - mondtam, majd kilépve láttam, hogy sok helyen szivárványzászlóval sétálnak az emberek. - Lehet egy olyan kérdésem, hogy mi ez a sok szivárványzászló.
Röviden és tömören összefoglalta, mely szerint egy általam nem ismert ország (vagyis az iskolában már hallottam róla, de járni még nem jártam és ezek után nem is szeretnék) megszavazott egy olyan törvényt, mely alapján az jön le nekem, hogy nem kedvelnek "minket". Viszont ezt az utcaképet nagyon jó látni.
- Na meg nemsokára lesz az európa bajnokság, úgyhogy időben érkeztetek.
Ettől a két szótól hírtelen borzongás futott végig rajtam. Mindig is erről álmodtam, de azt hittem csak álom marad. Egész úton csak tágra nyílt szemekkel néztem kifelé, de közben hallgattam, amit az edző mond. Egyelőre egy csapattársunknál fogunk lakni, aki készséggel befogadott minket, amíg nem találunk lakást.
- Azonban még mielőtt a szállásra vinnélek titeket, szeretnék mutatni valamit. Amikor jöttetek, akkor mi is edzőtábort tartottunk, így itt még nem jártatok - mondta az edző.
- Szívrohamot kapunk? - néztem Damianra.
- Lehet. De legalább veled vagyok - fogta meg a kezem.
Nagyjából húsz perc telt el, mikor megállt az autó egy nagy fehér épület előtt. Hol vagyunk? - futott át az agyamon. Az edző csak annyit mondott, száljunk ki. A portán egy idős férfi állt a pult mögött és kérte, írjuk fel a nevünket a listára.
- Gyertek fiúk - kérte az edző.
Elindultunk egy hosszú folyosón, majd az edző megállt a végén. Kérte, hogy nyissunk be. Mi összenéztünk, mert egyikünk sem tudta elképzelni, mire számíthatunk az ajtó túloldalán. Csigalassúsággal nyomtuk le a kilicset, majd háromig számoltunk és... Benyitottunk. A látvány, ami ott várt minket... Ilyet eddig csak filmekben láttunk.
- Bassza meg - sírtam el magam.
- Én is ezt mondom - ölelt át. - De téged megértelek. Itt vagy. Megcsináltad.
- Együtt csináltuk.
Az öltözőből kilépve a következő állomás a focipálya volt. Egy újabb sokkhatás. Ehhez képest az otthoni focipálya... Semmi. Miután körbejártuk a pályát elindultunk visszafelé. A kocsiba visszaülve megérdeklődtem, nem baj-e ha telefonálok.
- Nyugodtan - válaszolta az edző, én pedig már tárcsáztam is a számot.
- Szia! Megérkeztetek? Minden rendben? Volt a városban? Vagy egyből a szállásra mentetek? És a pálya? Voltál a focipályán? - kérdezgetett anya.
- Szia. Igen, megérkeztünk. Az első utunk a pályára vezetett és... Úr isten. Na, de mesélj. Mi van otthon?
- Nem sok. Üresség. Tom próbált elérni. Valószínüleg akkor még gépen voltál. Majd hívd vissza. Örülni fogsz neki.
- Rendben. Apa?
- Dolgozik. Majd felhívom őt is, mert érdeklődött, beszéltem-e már veled.
- Ölellek titeket. Remélem mihamarabb találkozunk.
- Azon leszünk. Te viszont most csak csináld azt, amit szeretsz és meglátod. Hamarabb találkozunk, mint gondolnád.
- Fogalmam sincs mit tervezel, de nagyon várom, hogy megtudjam. Na megyek, felhívom Tomot.
- Rendben. Szia - köszönt anya.
Amint letettük már hívtam is Tomot. Remegett a kezem. Ő az egyetlen, akit nem akarok elfelejteni abból az időszakból. Még az új kezdetben sem.
- Szia Noah! - köszönt Tom.
- Szia! Anya mondta, hogy hívtál csak nem értél el.
- Ó, igen. Képzeld. Michigan-ben töltjük a nyári szünetet a szüleimnél - közölte a hírt. Hirtelen megszólalni sem tudtam. - Hahó! Itt vagy?
- Persze, ne haragudj csak... Nem tudom, mit mondjak. Örülök persze csak... Váratlanul ért.
- Akkor sikerült a meglepetés.
- Ma még szívrohamot kapok, ha így folytatjátok - nevettem. - Köszönöm, hogy ismerhetlek. Csak nem így kellett volna, de ez már részletkérdés.
- Túl vagy rajta. Szabad vagy és éled az életed. Büszke vagyok rád.
- Köszönöm. Nélküled nem sikerült volna.
- Én is csak áldozat voltam.
- Megérkeztünk! - hallottam az edzőt.
- Le kell tennem. Majd még beszélünk.
- Csináld amiért odamentél. Büszkék vagyunk rád. Szia - köszönt, majd letettük.
- Ki volt az kicsim? - kérdezte Damian, miközben a ház felé sétáltunk.
- Tom. Itt nyaralnak Paullal az anyjánál - meséltem.
- Ez fantasztikus - örült velem.
- Sziasztok! - köszönt Gabriel.
- Hello Gabe! - köszöntem. - Mizu?
- Halál. Natasával áll a bál. Veletek?
- Pihenni. Pihenni szeretnék legalább egy napot. Az érettségi időszak kikészített - válaszolta Damian.
- Osztom a véleményét. Csak kicsit máshogy - feleltem egy apró mosolyjal. - Tényleg mindjárt elalszom - feleltem. Már a gépen is mondogattam.
- Ma már nem lesz edzés. Alhattok nyugodtan.
- Király. Megmutatod, hova tudnánk lepakolni? - indultunk be a lakásba, mert egészen idáig az ajtó előtt ácsorogtunk.
- Persze... Ha jól gondolom, elég nektek egy szoba is. Csak mert ha nem, akkor bajban leszünk. Ugyanis csak két szobás a lakás.
- Soha nem mondok nemet, ha mellette alhatok - feleltem.
A szobába érve azonnal leültünk az ágyra és miután anyának és a régi csapatomnak átküldtem az ideérkezésem első képeit (beleértve az öltözőt és a pályát is) lefeküdtünk aludni.
- Bújj ide - kérte.
Végigaludtuk az éjszakát (így jár, akinek délután négykor érkezik a gépe), de egyből arra eszmélünk, hogy alig nyitottuk ki a szemünket Gabe máris ránk nyitja az ajtót és üvöltözik.
- Jó reggelt! - rontott be a szobába.
- Baszki, ha ezt fogod minden reggel csinálni nagyon hamar elköltözünk - nyüszörgött Damian, én meg Gabe-hez vágtam egy párnát. - Legalább mond, hogy van kávé vagy mészárlást rendezek és nem leszek egyedül.
- Van persze. Gyertek le a konyhába.
- Futunk csak felöltözünk.
Egy gyors öltözés és hajigazítás után már futottunk is le a konyhába. A kávénk már ott várt az asztalon mellette egy cukortartóval. Egyből inni kezdtem a fekete ébresztőt, különben elalszok.
- Hánytól lesz ma edzés? - érdeklődött Damian.
- Kettőtől.
- És most hány óra? - érdeklődtem.
- Fél nyolc.
- Megöllek - válaszoltuk egyszerre.