Küzdelem az álmokért

1. fejezet: Noah

 Ha a legjobb barátomnak azt mondtam volna, hogy „képzeld holnap el fognak rabolni" akkor bizonyára hülyének néz. Azonban nem mondtam, mert ami történt, arra én sem számítottam. De hogyan is számíthat az ember ilyenre? Bár ha New Yorkban, a bűn városában élsz, akkor bizony nem ártana számítani rá. Én nem tettem. Most pedig itt ülök egy pincébe összeláncolt kezekkel és lábakkal. Hány óra lehet? Már azt sem tudom. Álmos vagyok, fáradt, hiszen egész éjszaka tanultam egy dolgozatra.

 A gondolataimba merülve már csak az ajtó nyitódására kaptam fel a fejem. Bizonyára az elrablóm volt, aki esélyt sem adva arra, hogy felismerjem közölte, mire számíthatok, minek mi a következménye. De aranyos, hogy előre tájékoztat. Arra legalább kaptam választ, (ugyan csak burkolva és nem teljeset) hogy miért kerültem ide. Szexrabszolgának.  A hangja alapján az elrablóm férfi lehetett, tehát két kérdés merült fel bennem. Egy: Őt kell kielégítenem vagy küld hozzám klienseket? Kettő: Honnan tudja, hogy meleg vagyok?

 Fogalmam sincs hány óra lehetett, mikor újra bejött hozzám. Arcát még mindig (legalábbis az elején) a maszk fedte, olyan, mint amiket filmekben a bankrablók hordanak. Ő azonban nem bankot rabolt, hanem engem.
Undorító dolgokat kellett neki megtennem. Például hagyni, hogy lent nyúlkáljon kénye kedve szerint. Mert neki csak egy bábu voltam. Egy bábu, akivel mindent megtehet és ha ellenkezik, akkor láncra kötve végzi. Mint most.
 Ez a csend azonban nem tartott sokáig, mert elhúzta magát tőlem és egy szó nélkül letolta a nadrágomat jelezve, ő most azt akarja. Néha, mikor olyat csinált mindenféle "segítség" nélkül, akkor sikítottam, amiért büntetést is kaptam. Fájt, mert nem használt sikosítót. Ő azonban nem szólalt meg csak élvezkedett. Az én érzéseimmel ki törődik? Üvöltöttem, de nem sírtam. Azt az örömöt nem adtam meg neki.