- Hol lehet Frank? Nem jött haza este. Felhívtam az iskolát, de azt mondták, be se ment. Úr isten, hol lehet? – dőltem a férjem vállára, aki a vállamat átölelve próbált vigasztalni.
A fiam tegnap este nem jött haza, így egyből azzal kezdtem, hogy reggel felhívtam az iskolát, de azt mondták egész nap nem látták. Így aztán végképp nem tudtam, mire gondoljak. Persze tisztában vagyok azzal, hogy kamasz, nem szeret iskolába menni, de mégis. Este csak hazajött volna. Nem tette... Nagyon aggódom.
- Menjünk el a rendőrségre? Közben hátha hazajön, de legalább nyugodtabbak leszünk.
A rendőrségen várakozva semmire sem reagáltam, pedig a férjem nem egyszer próbált velem kommunikálni. Ám én csak néztem a fehér falat, melyen itt-ott megtörte a vakító színt egy-egy barna képkeret vagy éppen a kihelyezett várakozásra alkalmatos ülőhelyek mélybarna színe, és gondolkodtam. Vajon hol lehet? Mi történt vele? Lehet, hogy megsérült. Ilyen és ehhez hasonló kérdések cikáztak a fejemben, mire végre jött egy rendőr, akinél megtehettük a bejelentést.
- Mikor látták utoljára? - kérdezte a rendőr, mikor végre bejutottunk hozzá. Ezer évnek tűnt.
- Tegnap reggel, mikor elindult iskolába. Nem sokat aludt, mert egy dolgozatra készült és nagyon fáradt volt - meséltem és próbáltam többre visszaemlékezni, hátha az több információval segíthetem elő a fiam előkerülését.
- Hány éves? - nézett a szemembe. Láttam benne az együtt érzést. Apa. Csak egy szülő tud így nézni egy összetört másik szülőre.
- Tizenhét.
- Az iskolát felhívták, mikor látták utoljára?
- Igen. Az volt az első dolgom ma reggel. Azt mondták nem ment be az iskolába.
A bejelentés után elköszöntünk a rendőrtől és elindultunk kifelé, ahol egy férfi beszélgetése ütötte meg a fülemet. Egy elhagyott táskáról és iratokról beszélt, ezért odamentem hozzájuk, bemutatkoztam és megérdeklődtem, milyen iratokról és táskáról van szó. Azt is elmondtam, hogy eltűnt a fiam. Ő kedvesen és együtt érzően elmondta, amit tudni akarok, én pedig tudtam: az én fiam iratait és táskáját találták meg, két utcával lejjebb, mint ahol lakunk. Vagyis csak sejtettem. Tudni csak akkor tudtam biztosan, mikor megnéztem az iratokat. Noah Adams - állt a személyi igazolványban. Ő az...
- Az én fiam – suttogtam, miközben a sírás fojtogatta a torkomat.
- Sajnálom. Remélem minél hamarabb megtalálják.
- Köszönjük – mosolyodtam el halványan, de őszintén és magamhoz ölelve a táskát visszamentem a férjemhez. – Megtalálták a cuccait két utcával lejjebb.
- Gyere. Menjünk haza.
- Előbb értesítem a rendőröket az új információról.
Miután elmeséltem a pár perce lezajlott szituációt a rendőrnek, aki kihallgatott minket elindultunk hazafelé. A ház csendes és üres volt a fiam nélkül. Mindig ő csinált valami zajt. Most nem volt kitől megkérdezni "Milyen volt a napod?" vagy "Mi volt az iskolában?". Mert nem volt itt. Csak lézengtünk.
Másnap a munkában aligha tudtam figyelni. Folyamatosan Noah körül forogtak a gondolataim, ami nem volt túl szerencsés, mert mára egy céges gyűlés volt ebéd utánra megbeszélve, amiről elfeledkeztem. Az egyik kollégám szólt, hogy jönnöm kéne, így kikapcsolva a gépem monitorját elvánszorogtam a nagyteremig. Bármikor szívesen végzem a munkámat, de most nem. Ezt pedig a főnököm is észrevette, aki a meeting után félrehívott arról érdeklődve, mi a baj.
- Tegnap előtt eltűnt a fiam - kezdtem mesélni. - Tegnap bejelentést tettünk a rendőrségen, aztán ott járt egy pasi, aki a fiam cuccait megtalálta a lakásunktól két utcával lejjebb.
- Sajnálom. Haza szeretnél esetleg menni pihenni vagy... Miben tudok segíteni?
- Haza semmiképpen. Üres a lakás, a férjem nincs otthon. Én meg csak végzem a munkámat, mert nem akarom, hogy kirúgj – erőltettem egy nevetést.
- Gyere, igyunk meg egy kávét. Mesélhetsz amiről csak szeretnél – indult el a konyha felé. – Na mesélj – ültünk le az ebédlőasztalhoz egy-egy feketével.
- A fiamon jár az agyam. Hol lehet? Lehet, hogy elrabolták és ki tudja, mit csinálnak vele. Még csak tizenhét éves. Nem akarom, hogy lelki sérüléseket szenvedjen.
- Őszinte leszek veled. Azért te egy olvasott értelmes nő vagy. Nyilván már nem egy hasonló cikkbe futottál bele. Az ilyen emberek többsége, sőt inkább mindegyike pszichológus vagy pszichiáter segítségére szorul és imádkozhatunk, hogy ne nyúljon szerekhez vagy ne maradjon valami mély belső sérülése, ami kihat a hétköznapjaira.
- Szerinted... Szerinted nála maradnak nyomok?
- Nyilván fognak, hiszen ezt nem tudja elfelejteni. Viszont egy jó szakember csökkenthet annak a lehetőségén, hogy komolyabb nyomok kialakuljanak. Persze ha ennek ő is szükségét érzi. Minél hamarabb találján meg, annál kisebb az esélye, hogy segítséget kér - mondta, majd megszólalt a telefonom.
- Igen, tessék – szóltam bele.
- Szia édesem. Van valami hír?
- Ah... Szia drágám. Nem még nem hívtak. Nincs hír.
- Nyugi – tátogta felém Paul, a főnököm.
- Szerinted minden rendben? – kérdeztem már a sírás határán.
- Nyugalom drágám. Most le kell tennem, mert segíteni kell. Otthon találkozunk.
Munka után este fáradtan hazaérve dőltem le a kanapéra és ott helyben elaludtam. Kimerített a stressz. Azt azonban észleltem még, mikor nyílt az ajtó. Nyilván a férjem jött haza. - gondoltam, de ott volt bennem a gondolat: Bárcsak Noah jönne haza...
ESTÁS LEYENDO
Küzdelem az álmokért
Novela Juvenil"Ha a legjobb barátomnak azt mondtam volna, hogy „képzeld holnap el fogbak rabolni" akkor bizonyára hülyének néz." Noah egy teljesen átlagos amerikai kisvárosban élő srác, akinek szerelme, Jack mellett egyetlen szenvedélye van. A foci. Aztán jön egy...
