Küzdelem az álmokért

15.fejezet

Ezt a párbeszédet követően következett egy csodálatos óra, mikor visszaadta a hitemet. Gyengéd és törődő volt. Nem bántott. Simogatott és szeretett.
- Jól vagy? - simogatta meg az arcomat.
- Nem is lehetnék jobban - válaszoltam könnyes szemekkel.
- Biztos? Nem fájt?
- Nem. Visszaadtad a hitemet. Hogy nem csak bántanak közösülés közben.
- Pont ez volt a célom - bújt hozzám, majd kopogtak. - Tessék.
- Szép jó estét! - dugta be a fejét Gabe. - Lehetne egy picit halkabban fiúk? Holnap edzés.
- Bocsi - nevettünk egyszerre, engem mégis a sírás kerülgetett.
- Mi a baj, Noah? - nézett rám Gabe.
- Mi a baj, szívem?
- Megcsináltam - suttogtam a könnyeimnek utat engedve. - Bassza meg.
- Először? - Csak ennyit kérdezett Gabe.
- Először. Legalábbis az után, ami vele történt.
- Mi történt? - ásított egyet.
- Elmondod szívem vagy még...?
Ezt a fél kérdését egy hosszú mesélés követte. Mikor befejeztem nem vártam reakciót csak hozzábújtam Damian-hez. Gabe megszólalni nem tudott. Csak nézett rám nagy szemekkel.
- Csodálom, hogy túlélted - bökte ki öt perc elteltével.
- A... A férfi, akivel múltkor találkoztunk... Ő segített. Őt kényszerítették arra, hogy többször is erőszakoljon meg, de... Vele más volt. Nem élveztem vele, de el tudtam viselni. Nem bántott.
- Stockholm szindróma? - nézett érdeklődve.
- Nem. De közel voltam hozzá.
- Tényleg mázli, hogy ennyivel megúsztad.
Lassan azonban tényleg mindenki ment aludni, mert hulla fáradtak voltunk. Én pedig aznap is megállapítottam, hogy Damian mellkasán elaludni a világon a legjobb dolog.

- Szép jó reggel a világ legszebb fiújának - hallottam Damian suttogó hangját.
- Mennyi az idő? - nyöszörögtem.
- Reggel nyolc. Hoztam kávét.
- Meggyőztél - ültem fel. - Jó reggelt egyetlenem.
A kávém elfogyasztása után kimásztam az ágyból és habár volt még időnk bőven, elkezdtem öltözni és lementünk. Reggelizés közben láttam, hogy Damian csuklóján egy szivárványszínű karszallag díszeleg. Érdeklődve néztem felé.
- Ha büszkén viselhetem, meg is teszem. Hálát adok, hogy ilyen országban élünk.
- Bárcsak nekem is lenne, de én még soha nem kerültem ilyen helyzetbe.
- Te majd kapsz mást, amire büszke lehetsz - mosolyodott el. - Addig is. Fogd meg a kezem az utcán, hogy mindenki megtudja, összetartozunk.
Így is volt. A pályáig sétálva tettük meg az utat sok-sok ember között és végig fogtam a drágám kezét.
- Sziasztok! - hallottunk a hátunk mögül egy idegen hangot. - Elnétést... Csinálhatnánk egy közös képet?
- Persze - felelte Damian mosolyogva, majd a srác beállt kettőnk közé és megcsinálta a képet.
- Nagyon szépen köszönöm. Végig követtem a játékotokat a régi csapataitokban. Aztán amikor Noah eltűnt kicsit elszomorodtam. A kedvenc focistáim vagytok.
- Köszönjük szépen - feleltem.
- Én köszönöm a kedvességeteket. Sziasztok - köszönt, majd továbbment.
- Hű... - hallottam Gabe hangját. - Baszki, ti már most híresek vagytok.
- Hát... Ilyen az élet.
Az utunkat tovább folytatva azonban elöntöttek a tegnap este emlékei és ez még edzésen sem múlt. Félidőben az edző odahívott magához és megkérdezte, mi a baj. Én elmeséltem neki, majd mikor engedélyt adott rá, hogy idehívjam Tomot és Pault és  szünetet rendelt el a srácoknak. Damian pedig nem szólt hozzám csak ült mellettem és fogta a kezem. Mikor ideértek úgy sprinteltem oda Tomhoz, mintha kötelező lenne. Elmeséltem mi történt, majd leültek és mi folytattuk az edzést.
- Tisztázzuk srácok! - hallottam az edzőt. - Ez nem jár hosszabbítással. Ugyanakkor van vége az edzésnek. Folytassuk.
A játék folytatódott. Én helyreálltam, a játékban pedig az eddigi formámat hoztam. Az edzés végén miután elköszönt az edző odamentem Paulhoz és Tomhoz.
- Tetszett? - kérdeztem mindkettőjüktől.
- Én láttalak a gimibe is játszani, de ez... Wow. Nagyon menő. Büszkék vagyunk rád. Igaz apu?
- Pontosan és amiatt is büszke vagyok rád, amit az előbb meséltél. El sem hiszed, mennyire örülök.
- Baj van?
- Behívtak engem is a rendőrök. Tegnap érkezett egy levél, a testvérem vette át. Szemtanút keresnek.
- Mikorra hívtak?
- Holnaputánra, de úgyis beszélünk még.
- Akkor... Hazamentek? - kérdeztem picit szomorúan.
- Muszáj. A te érdeked - mosolygott rám.
- Fantasztikus apukád van - néztem Paulra. - Köszönöm. Azt is, hogy eljöttetek. A tegnapi nap...
- Tudom Noah, tudom. Megcsináltad - mosolygott rám. - Mondtam, hogy egyszer mindennek vége.
- Paul, arrébb mennél egy kicsit légy szíves? Pár perc - kértem, ő pedig bólintott és mikor hallótávolságon kívülre került ismét az apjához fordultam. - Szerinted ez stockholm szindróma? - mutattam magamra, majd rá.
- Nem. Ez csak ragaszkodás egy olyan emberhez, aki segített neked. A stockholm szindróma amúgy nem az én irányomba kellene, hogy kialakuljon, hanem az elrablód irányába.
- Ismerted?
- Paul édesanyjának a testvére volt, aki elrabolt - felelte halkan. - Sajnálom - nézett rám sajnálattal, én pedig nem tudtam mit gondoljak. Haragudni nem haragszom, mert nincs miért. - Ugye nem haragszol?
- Nincs bennem harag. Rád nem tudok miért haragudni.
- Ne remegj. Gyere ide - ölelt át, így én is magamhoz szorítottam. - Megiszunk valamit hármasban?
- Igen. Mikor indultok?
- Holnap délután. Addig van időnk. A barátaid és a párod nem haragszik, ha elviszlek?
- Szólok nekik. - Ezzel elszaladtam.
Átöltöztem majd szóltam Gabe-nek és Damiannek, hogy Paullal és Tommal leszek. Ők megnyugodtak, hogy legalább tudják, merre vagyok és kivel
- Mehetünk - néztem Tomra. - Paul, te nem jössz?
- Hova mentek? - nézett ijedten az apjára.
- Megiszunk egy sört. Gyere te is. Beszélgetünk egy jót.
- Kyrának szóltál? - nézett rá aggódva.
- Írtam neki üzenetet, látta és azt mondta, hogy érezzük jól magunkat.
- Megyek veletek - lépett az apja mellé. - Apu! Mit fognak csinálni a rendőrségen?
- Csak meghallgatnak. Kíváncsiak arra, én hogyan kerültem a történetbe.
- Akkor nem tartanak bent?
- Miért tartanának? Nem én vagyok a rossz, de ezt te is tudod. Viszont így lesz egy csomó szabadidőnk, mert a nyári szünetne kivettem a szabadságom.
- Olyan lesz, mint régen?
- Soha nem lesz már olyan, de igyekezni fogok. Értetek bármit megtennék, ezt te is tudod.
  - De neked is élned kell az életed.
- Ha párkapcsolatra gondolsz... Akartam veled róla beszélni. Van... Valaki.
- Ilyen könnyen elfelejted anyut?
- Soha nem felejtem el. Soha nem lennék képes úgy szeretni mégegyszer egy nőt, ahogyan őt szerettem.
- Ezt tudja?
- Felesleges lett volna elmondanom, de tudja, igen. Rólatok is tud, semmit nem titkolok előle.
- Hogy érted, hogy felesleges?
- Azt hiszem már értem. Ki a férfi? - kérdeztem mosolyogva.
- Nagyon régóta ismerem. Együtt dolgoztunk. Mindig éreztem, hogy több van köztünk, mint barátság, de soha nem mertem magamnak bevallani.
- Férfi? - kérdezte Paul.
- Igen Paul, de ez nem változtat semmin. Sem a családunkon nem változtat, se rajtam. Amúgy ő volt az, akivel az a szemét zsarolt.
- Tudom csak... Anyu... Nehéz lesz megszokni, hogy van melletted valaki, aki nem ő. De örülök, ha boldog vagy.
- Szeretne majd megismerni, de csak ha készen álltok rá.
- Részemről rendben. De... félek.
- Nekem ti vagytok az elsők. Ezt tudod - ölelte át a fiát. - Nézzétek csak! Megérkeztünk - mutatott egy kocsma szerű helyre. Amint beléptünk Tom már rendelt is inni és ott folytattuk a beszélgetést, ahol abbahagytuk.
- Na és mesélj. Milyen a csapat? - kérdezte Paul.
- Imádom. Egész életemben ezért küzdöttem. Most meg... El se hiszem, hogy itt vagyok.
- Találtatok már lakást? - nézett rám Tom.
- Még nem. Egyelőre egy csapattársunknál lakunk, aztán majd...
- Érthető. A lényeg, hogy jól érzitek magatokat. Örülök, hog boldog vagy.