Küzdelem az álmokért

14.fejezet

Így történt az, hogy kávézás után elmentünk sétálni a városban. Sétáltunk, közben beszélgettünk, míg egy váratlan pillanatban szembe nem jött velünk... Tom, Paul és a nagyszülei.
- Sziasztok - köszönt Tom.
- Sziasztok! Mizu? - köszönt Paul is.
- Minden rendben. Ó, bocsánat. Nagyi, nagyapa, ők... A volt iskolatársaim.
- Szép jó napot - köszöntem.
- Noah. Gyere ide - kérte Tom. - Ezt nálam hagytad az első nap. Gondoltam hiányzik - adta vissza a karkötőmet, amit az első találkozásunkkor adtam oda neki.
- Hiányoztatok - öleltem át. - Remélem a szüleid nem értik félre. Erre most nagyon szükségem volt - dörmögtem a vállába.
- Tudják ki vagy. Semmi baj.
- Én csak...
- Sss... Láttam, hogy erre van szükséged. Semmi baj.
- Köszönöm - engedtem el egy idő után. - Paul veled mi a helyzet?
- Minden oké. Szeptembertől egyetem - mesélte, de mégis rémületet láttam a szemében. - Ezen kívül nem sok. Élvezzük a nyarat.
- Jól vagy? - kérdezte Damian, mikor elindultunk.
- Persze. Megvagyok - feleltem. - Ezen soha nem leszek túl. Tom...
- Tudom. Nem is kérném, hogy ne találkozzatok.
- Azt hiszem készen állok - hajoltam az ajkára.
- Türelmes vagyok. Eddig is az voltam. Szerintem ez a pár hónap bebizonyította, hogy a mi kapcsolatunk nem a szexen alapul.
- Tudom. Köszönöm, hogy vagy nekem.
- Tudod... Mikor csörgött a telefon, hogy megtaláltak én... Számítottam rá, hogy a szexuális életünk nem lesz egy ideig a régi. Viszont nem bántam. Csak azért könyörögtem, hogy épségben előkerülj és ne legyen komolyabb bajod. Mikor megláttalak nyakig betakarva a hordágyon én... Nem mertem odamenni.
- Ott voltál?
- Ott voltam. Utánad akartam menni a kórházba, de anyud azt mondta pihenjek. Csak azért tudtam eleget tenni a kérésének, mert tudtam, hogy életben vagy.
- Most már itt vagyok. Együtt éljük az álmunkat.
Egészen edzésig sétálgattunk és kajáltunk, majd kettőre irány az edzés. Rettentően féltem, mert egy nagy csapatban rettentő nagy nyomás helyezkedik az emberre. De az edzés közepe felé kezdtem elengedni magam. Nincs mitől félni. Edzés végeztével azonban valami furcsa lett. Christopher mondott valamit az edzőnek, majd az öltözőbe rohant. Biztos csak mosdóba kellett szaladnia - gondoltam, ám amikor én is odaértem az öltözőhöz és benyitottam láttam, hogy egy tűt szúrt a combjába.
- Baszki - szólalt meg, majd amint felkapta a fejét és meglátott. - Ez csak... - kezdte, de a szavába vágtam.
- Ugye nem drog vagy...
- Nem. Nem drog és nem is teljesítményfokozó. Tesztoszteron. Utolsó adag - felelte halkan.
- Várj te... Transznemű vagy? - kérdeztem döbbenten.
- Igen.
- Nyugi. Ez nem változtat semmin - kacsintottam felé. - Nem az számít, ki voltál, hanem az, kinek ismertünk meg.
- Kérlek ne mond el a többieknek. A párodnak se.
- Köztünk marad. Nem tudok semmit - mosolyodtam el, majd nyílt az ajtó és beáramlott a csapat többi tagja is.
- Mi a baj szívem?
- Paulon jár az agyam. Gyanítom olyan helyre megy egyetemre, ami messze van.
- Valószínű. Nem könnyű ez neki. Legalábbis azok alapján, amit az apja mesélt.
- Damian! Mondott valamit az edző, miután eljöttem? Mármint ami fontos lenne - kérdezte Chris.
- Nem. Csak annyit, hogy pihenjünk.
- Kösz. Bassza meg - nézett nadrágjára, amiből szivárgott a vér.
- Hozok egy elsősegély dobozt - indultam meg az ajtó felé, hogy megkeressem az edzőt.
- Köszi. Ő tudja a szitut, úgyhogy mond nyugodtan.
Az edzőt megtalálva felvázoltam a helyzetet, aki odaadta a dobozt, amivel visszamentem az öltözőbe. Miután pedig Chris ellátta a lábát elindultunk. Mindenki a saját dolgára.
- Nektek is fura volt Chris viselkedése?
- Én tudom, miért volt ilyen. De kérte, hogy ne mondjak semmit, úgyhogy tiszteletben tartom. Semmi komoly.
- Rendben. Ha ő ezt szeretné akkor legyen így. Hiszünk neki.
Gabe lakásába visszaérve egyből az ágyba zuhantam. Nem kellett sok idő és Damian is mellém került, aminek iszonyatosan örültem, főleg mikor megéreztem meleg, puha kezeit a derekamon.
- Alszol már? - súgta a fülembe.
- Nem - dünnyögtem. - Téged vártalak - fordult meg.
- Tudod... Hálát adok, hogy együtt jöttünk a csapatba. El se tudnám képzelni, mi lenne, ha te otthon maradtál volna.
- Beleőrülnék - bújtam hozzá. Elképzeltem a helyzetet. Nem tetszett. - Ne mondj ilyet többet - kértem.
- Semmi baj. Itt vagyok - szorított magához.
Másnap mikor lementünk váratlan vendégbe botlottunk. Chris ült a nappaliban és Gabe-bel beszélgetett. Mintha sírt volna. Mi történhetett?
- Az edzőnek szóltál?
- Nem mertem. Csak rohantam ahogy tudtam. Azt se tudtam merre vagyok - mondta sírástól rekedt hangon. - Ne haragudj, hogy zavarlak... - mondta, mikor meglátott minket.
- Dehogy zavarsz. Maradj.
- Hány óra van? - kérdeztem álmosan, mikor a kávégéphez léptem.
- Jó reggelt Csipkerózsika. Reggel nyolc.
- Nekem is csinálsz, szívem? - kérdezte Damian, én pedig csak egy bólintással válaszoltam. - Mi történt Chris?
- A szüleim... Vagyis apám... Betört a lakásomba, mikor látta, hogy ég a villany. Én épp kint voltam a konyhában és megvert. Ha hazamegyek a csempéről még le kell súrolnom a vért.
- Bassza meg. Mindezt azért? - kérdeztem, mikor odavittem a kávét Damiannek.
- Igen. Nem fogja fel, hogy ezen már nem tud változtatni. Ez az én életem, én így döntöttem. Nem akartam többé abban a kalitkában élni, amibe az élet zárt. Ő ezt a mai napig nem fogja fel és pszichiáterekhez akar hurcibálni. Egyszer sikerült egyhez elvinnie még tavaly. A doki még neki javasolt kezelést.
- Nem csodálom. Ez... Ez nem olyan dolog, ami tőled függ. A te életed.
- Nem szabadulhatok a múltamtól. Ezt már elfogadtam.
- Erős srác vagy. Mindent kibírsz. Rendőrségen voltál?
- Hajnali hatkor? Dehogy.
- Akkor nyomás. Elkísérjünk?
- Nem kell, köszönöm. Utána visszajöhetek? - nézett Gabe-re.
- Nem is kérdés.
Miután elment, Gabe mondta, hogy azonnal engem keresett. Nyílván, mert csak én tudom az "igazságot". Én viszont a kávém elfogyasztása után a kanapén várakoztam addig, amíg vissza nem jött.
- Na, mi volt?
- A sérüléseimet látva azonnal hittek nekem. Azt mondták kimennének még ma a lakásra megnézni, mi maradt az eset után. Közben pedig keresik apámat.
- Mondtam, hogy nem lesz baj.
- Nem tudtam, hogy van ilyen rendőr is - csuklott el a hangja. - Én nem ezt akartam - szorította a fejét a térdei közé. Itt valami komoly probléma lehet.
- Szeretnél beszélgetni kettesben? - kérdeztem, ő pedig bólintott.
A szobába érve pedig elkezdett mesélni. Elmesélte, hogy tizenhat évesen az apja megkérte az egyik rendőr ismerősét, hogy térítse őt jó útra és erőszakolja meg. Az esetből terhesség, majd abortusz következett. Persze ebben az időszakban már tisztában volt azzal, ki is ő valójában. Aztán tizenhét évesen megkapta a lehetőséget, hogy a válogatottban játszon és ideköltözött, itt fejezte be a sulit. Az apja azonban mégis megtalálta.
- Nem akarom, hogy annak lássanak, aki nem vagyok.
- Nem mondtam el nekik eddig se. Ezután se fogom. Ez a te dolgod. Szerintem a holnapi edzést hagyd ki, beszélj az edzővel. Meg fogja érteni.
- Rendben. Felhívom.
- Helyes. Kérsz egy kávét vagy valamit?
- Egy... Egy kávét kérhetek? De csak ha nem fáradtság.
Mikor lementem a konyhába a fiúk együttérzően néztek, mégis kíváncsian. Remélték, hogy nincs semmi baj. A kávé elkészültével elindultam felfelé és pont akkor kezdte el mesélni az edzőnek a történteket. Fájt végighallgatnom.
- Chris figyelj. Megértem és nagyon sajnálom a helyzeted. Holnap gyere edzésre, de nem muszáj játszanod. Ott van Noah?
- Igen itt vagyok Mester.
- Figyelj Chrisre. Ne hagyd egyedül. Sőt inkább úgy fogalmaznék, hogy se a párod, se te ne hagyjátok egyedül.
- Nem tudnám megvédeni, ha arról van szó. Magamat se tudtam... - kezdtem, de aztán elhalkultam. - Semmi...
- Erről majd még beszélünk. A lényeg, hogy ne hagyjátok egyedül Christ.
- Rendben.
- Chris. Nem haragszom. Erről nem te tehetsz. Pihend ki magad és gyógyulj meg.
- Meglesz. Köszönöm.
- Sziasztok fiúk! - köszönt, majd letettük.
- Gyere le. Legalább társaságban vagy. Vagy aludni szeretnél?
- Lemennék, ha nem zavarok.
- Ezt meg se hallottam. Gyere. Tudod... Ha megismernéd az én történetem, megértenéd, hogy miért érzek együtt veled. De egyelőre legyen elég annyi, hogy itt vagyok, ha segítség kell.
- Ugyanez igaz visszafelé is. Ha készen állsz rá, mesélhetsz.
- Köszönöm. Na gyere, menjünk le.
A nap további részében a lakásban beszélgettünk meg elkísértük Christ, mikor hívták őt a rendőrök. A lakáshoz érve hullasápadt lett és ezt a kiérkező rendőrök is látták. A helyszínt megvizsgálva felvették mégegyszer a vallomását és kérték, mutassa meg, hogyan zajlott az egész.
- Köszönjük. Intézkedünk. A családon belüli erőszak még így felnőttkorban is büntetendő, úgyhogy nem kell aggódnia. Egyet tudok tanácsolni önnek. Kösse le a figyelmét valamivel, hogy ne gondoljon erre.
- Az edzések elterelik a figyelmem, úgyhogy nem lesz baj - mosolygott gyengén a rendőrre.
- Melyik csapat? - érdeklődött.
- Ifi válogatott. Az eb után meg megyek vissza Kaliforniába a másik csapatomhoz.
- Tehetséges lehetsz. Gratulálok. Nem kis eredményt értél el már most.
- Közel sem vagyok olyan jó, mint az egyik új csapattársunk, aki már az első edzésén lesokkolta a csapatot - nézett rám nevetve.
- Tégéd azt hiszem ismerlek - nézett rám.
- Melyik oldalról? Mint focista vagy mint áldozat.
- Mind a kettő. Abban az egy hónapban bejárta a híred egész amerikát. A focista karriered pedig elismerésre méltó.
- Próbálom elfelejteni azt az egy hónapot. De úgy érzem, soha nem fogok az emlékektől szabadulni.
- Csoda, hogy ennyivel megúsztad.
- A páromnak köszönhetően nem zakkantam meg - néztem Damian-re.
- Vigyázz rá és a csapattársatokra is.
Mikor visszaértünk a lakásra mindenki aludni tért. Nem törödtünk a fürdéssel csak bedőltünk az ágyba. A szememet lecsukva azonban folyni kezdtek a könnyeim. Visszajöttek a szabadulásom emlékei. A sok mentő- és rendőrautó...
- Mi a baj szerelmem?
- Eszembe jutott a szabadulásom. Az a sok rendőr- és mentőautó...
- Sss... Itt vagyok veled. Nem lesz semmi baj. Itt vagyok veled. Emlékszel, mit mondtam? Ott voltam, mikor megtaláltak. Végig ott voltam és ott is leszek melletted.
- Köszönöm szerelmem - bújtam a mellkasára.
- Ugyanúgy reagáltam, mint Paul, amikor Tom kórházba került. Ott akartam maradni.
- Nagyon rosszul voltam. Nem akartam, hogy úgy láss.
- Nem eshet semmi bajod. Itt vagyok veled - súgta az ajkaimba, majd hírtelen az ágyékához kapott. - Basszus. Mindjárt jövök - állt volna fel, de tudtam, hova vezetne az útja, így megállítottam.
- Készen állok - csókoltam meg.
- Biztos? - nézett rám csillogó szemekkel.
- Biztos.