Párizsi csillagok //Sergio Ramos & Neymar Jr.//

4

Sergio

– Sese bácsi, Sese bácsi! – hallottam meg egy visongó hangot a kinyitódott ajtóból, de egy pillanattal később már az ágyamban ugrándozott a friss fiatalember. Óvatosan kinyitottam a szememet és nagy mosolyra húzódott a szám, de a párnát a fejemre nyomtam.

– Csak még öt percet Liam! – motyogtam a párna alatt, de a jókedvű kisfiú nem tágított az ágyamról. Vigyorogva kukucskáltam ki, hogy merre toporog lábaival, majd egy hirtelen mozdulattal lehúztam az ágyra.

– Hé, ez nem ér! Te gyorsabb voltál! – visongott a kisfiú, amire már megérkezett Clarisse is. Boldogan nézett kettősünkre, én pedig ugyanígy tettem.

– Na gyere te rosszaság, hagyd Sergio bácsit még felkelni – kacagott fel, majd Liam hóna alá kapott és leemelte őt az ágyról.

– Nem zavart, nyugi. Amúgy is pont fel akartam kelni – ásítottam egy nagyot, így jól bemártottam magam egy füllentésbe. Mindketten hangosan felnevettek, de én se maradhattam ki belőle.

– A konyhában lesz reggeli, Marci is lassan felkel. Mi elindulunk az oviba, úgyhogy köszönj Sesének Liam – nézett rá aranyosan a kisfiúra, aki kezét a szájához emelte és egy cuppanós puszit küldött nekem.

Sohasem voltam ennyire jó kapcsolatban a gyerekekkel, de Marcelo fiúi valahogy máshogy viszonyulnak hozzám, mintha befogadtak volna és a családjukhoz tartoznék. De ugyanígy volt ez Liával, őt is imádják és csodálkoztam, hogy nem kérdezett rá, legalább a kisebbik brazil.

Kikászálódtam az ágyból, majd ahogy Clarisse mondta, a konyha felé vettem az irányt, ahol frissen készült tükörtojások vártak ránk. Leültem az egyik bárszékre és falatoztam az ételből, míg Marcelo le nem jött az emeletről.

– Tudtál aludni? – kérdezte, miközben a hűtőből kivett egy doboz narancslevet és helyet foglalt mellettem.

– Aludni aludtam, csak pihenni nem igazán sikerült – sóhajtottam egyet, majd én is kértem egy poharat és hozzá a narancsléből. – Nem akartam elbaszni Marci. Lia egy tökéletes nő, csak...

– Csak akartál egy új kihívást – húzta fel szemöldökét. – Hogy milyen lehet Lián kívül az élet, hiszen már négy éve házasok vagytok és ez sosem volt a te stílusod. Kicsit talán visszavágyódtál ahhoz az életedhez – vágott komor arcot, mire én csak elhűlve néztem a barátomra. Talán igaza van, de mindenesetre egy életre megbántam ezt az egy hibámat is.

– Ideje helyrehozni – álltam fel az asztaltól, majd visszamentem a szobába, ahol a cuccaimat hagytam. Összekapkodtam mindent, majd lefelé már szinte futottam. – Köszi Marci – intettem a brazilnak, aki mosolyogva követte végig az utamat, miközben reggelijét fogyasztotta.

Tudtam, hogy ma csak beugrik a munkahelyére, hiszen az esti meccsen nem ő lesz ott, ezért a legközelebbi virágboltba siettem.

– Hola Catalina! – ugrottam be szinte a kis helyiségbe, ahol a kedves nő mindig is gyönyörű csokrokat készített. A falon és polcokon élő és mű virágok sorakoztak, végig feldíszítve a környezetet.

– Sergio! Ezer éve nem jártál erre! Csak nem Liának vinnél valami apróságot? – mutatott a kis cserepes virágokra, amik tényleg szinte tenyérnyiek voltak, de amellett csodaszép szirmokkal rendelkeztek.

– Vinnék, viszont egy szép nagy csokorra lenne szükségem. Rózsára, ha lehet – pislogtam a nőre, hiszen tudtam, hogy nem mindig van neki vörös rózsája, főleg nem egy csokornyival.

– Még szerencse, hogy van tartalékom pont az ilyen Ramos stílusú beugróknak – forgatta meg a szemét, majd elnevette magát és eltűnt az egyik ajtó mögött. Alig pislogtam párat mire visszatért a kért virágokkal. – Nos, hogy tetszik? – igazgatta meg a szálakat.

– Gyönyörű, mint mindig – mosolyodtam el a látványra, majd kifizettem a virágokat és egyből el is hagytam az üzletet.

Szinte szedtem a lábaimat, hogy minél hamarabb az ismerős kapunál legyek, így szinte mindent és mindenkit felborítva haladtam a célom felé. A megbocsátás felé vezető utat akartam járni, hogy mindent megtegyek ezért a nőért. A nőért, akit egy kósza pillanatban kitaszítottam az életemből, hogy valami másban is legyen részem, de ha tehetném, azonnal pofán küldeném magamat a hibámért. Megbántottam azt, aki a hófehér hercegnős ruhájában állt a kezeim között és boldogan mondta ki az igent, mintha csak valami szerelmes tini lett volna. Ha tini nem is, szerelmes az biztosan. Mire feleszméltem a gondolataimból, a ház előtt találtam magamat, így felbátorodva léptem be a kapun, de már a házba nem mertem. Nem volt sok lehetőségem, úgyhogy az ajtó elé helyeztem a csokrot, majd előkaptam az előre megírt levelet, amit a szálak közé tűztem. Mivel nem akartam nagy feltűnést kelteni a szomszédok előtt, hamar kisurrantam a kiskapun, majd elnézve az utcában megpillantottam Liát, ahogyan éppen a telefonját nézve sétált otthonunk felé. Szinte gondolkodás nélkül bújtam a bimbózó virágokkal teli bokor mögé, miközben szememet végig a nőn tartottam. Szőke haja lágyan omlott a vállára, karcsú alakját kiemelte a szűk kosztum, míg arcán leheletnyi smink csillogott. Egyszerűen gyönyörű volt. Belépett a kapun, majd gyomrom ökölnyire zsugorodott, mikor láttam, ahogyan lehajol a csokorért. Kíváncsian figyeltem arca vonásait, hogy hogyan változnak meg, először halványan elmosolyodott, majd szinte azonnal komorrá vált. Szívem darabokra esett, amikor a kukába vágta a vörös rózsacsokrot, amit én elhűlve néztem.

Úgy látszik, minden esélyemet elrontottam.

(...)

– Ramos! – ordított egyet Marcelo, ami kirángatott a gondolataimból. Pontos labdája előttem termett szinte azonnal és én előre rúgtam, egyenesen Benzema felé, aki már integetett a tizenhatos sarkáról. Szememmel követtem, ahogyan előre tör, de sajnos sikertelenül, hiszen az ellenfél a földre terítette a francia csapattársamat. Talán a szerencse a szerencsétlenségben az volt, hogy mindez a vonalon belül történt, így megkaptuk a megérdemelt büntetőnket érte. Figyelmesen néztem, ahogy a Sevillások ordítoztak a bíróval, aki nyíl egyenesen a tizenegyes pontra mutatott, miszerint ezen a döntésén nem fog változtatni. Marci közben felkapta a labdát a földről és felém lépett, majd átnyújtotta nekem.

– Szerintem tudod mit kell tenned – mondta a szemembe mosolyogva és én elvettem tőle a labdát. Letettem a helyére a golyót, majd a stadion elhalkult. Éreztem, ahogy minden tekintet engem figyel, de én csak a labdára és a kapura koncentráltam. Hátrébb léptem egy párat, majd tiszta erőből a hálóba rúgtam és erre a stadion felzendült. Egyből Marcira néztem aki a pálya szélére mutatott és én egyből arra vettem az irányt, majd a kezeim közé fogtam az egyik kamerát és azt mondtam, ami a szívemből csak kijött:

Szeretlek Lia!

A csapattársaim mind a nyakamba zúdultak és leterítettek a földre, megünnepelve, hogy sikerült egy pontot megmentenem.

– Szerinted látta? – kérdeztem suttogva Marcelotól, miközben átkarolva sétáltunk a kezdőkör felé.

– Biztosan. Ezt szinte érzem – boxolt a vállamba, majd nemsokára már a meccs végét jelző sípszót hallottuk meg.