Párizsi csillagok //Sergio Ramos & Neymar Jr.//

6

Lia

Csak másfél óra a repülőn és belekezdek valami újba. Egyedül hoztam meg ezt a döntést, egyedül is fogom véghezvinni, hiszen már nem érdekel senki és semmi. Nem érdekel a hátam mögött hagyott ház, a munkám, a barátaim, a volt férjem.

– Bonjour Senorita Ramos! – szólt hozzám egy fekete öltönybe bújtatott férfi, aki a terminálban álldogált. Szemöldökömet felhúzva léptem felé, majd mikor már előtte álltam, kezet nyújtottam neki. Ujjaival közrefogta a kezemet, majd szájához nyomva lehelt rá csókot.

– Maradjuk a Natalia Péreznél, ha lehet – húztam ki kezemet, majd a bőröndjeimért nyúltam és levettem őket a szalagról.

– Ahogy gondolja, kisasszony. Engedje meg – vette el a szürke műanyaggal borított bőröndöket, majd a fotocellás ajtó felé vezetett. Ahogy kiléptünk rajta, megcsapott a meleg levegő és kezemet a szemem fölé raktam, hogy a nap sugarait eltakarjam velük.

– Maga kicsoda? – kérdeztem tőle, miközben a parkoló felé haladtunk. – Várjunk, fogadjunk, hogy Antonio küldte.

– Vág az esze, mint a borotva. Annál a cégnél dolgozok, ahova valószínűleg magát is felveszik. Mondhatjuk, hogy én lettem a személyes sofőrje – nevetett fel a harmincas évei elején járó férfi, majd kinyitotta a fekete Audi ajtaját. Beültem az anyósülésre, de nem sokkal lemaradva ő is követett, majd az övét bekötve indította be az autót. – Raphael vagyok – válaszolt szinte azonnal, mikor rámnézett és én már kérdeztem volna tőle. Halkan felnevettünk és rákanyarodtunk a főútra.

– Csodaszép – bámultam ki az ablakon és tátott szájjal figyeltem a párizsi utcákat. Sosem jártam még a francia fővárosban, így első benyomásként nem is rossz. Negyed órás kocsiút után már egy hatalmas épület álltunk meg, aminek üvegfelületén szinte szikráztak a napsugarak. Kilépve az autóból körbe-körbe fordítottam a fejemet, hogy mégjobban szemügyre vehessem a várost. – Nem semmi – néztem rá ismét az irodaházra, aminek tetejét alig láttam, hiszen szinte a felhők között volt.

– Szokja meg, ugyanis egy jó pár órát itt fog tölteni ezentúl – állt mellém Raphael, majd mosolyogva sétáltunk a bejárat felé. Belépve a helyiségbe egyből a párizsi elegancia mutatkozott meg, a bútorokon, a hatalmas ékkőkkel teli csilláron és magukon az embereken is. Egyből fekete kosztümömre pillantottam és lesepertem magam, mégha nem is volt rajta semmi. – Negyedik emelet, első ajtó balra. Ott várja már Theo – nyomta meg helyettem is a lift hívógombját, majd egy pillanattal később már csengő hanggal adta tudtunkra, hogy megérkezett. Megköszöntem Raphaelnek a fuvart és biztosított róla, hogy megvár és ezzel együtt hazavisz. Már ha lenne egyáltalán otthonom.

Végignézve a folyosókon, teljesen kihaltnak tűntek, akárcsak én az előző napokban. Először bizonytalanul, majd erőt véve magamon léptem a bizonyos ajtóhoz, majd kopogtattam rajta. Nem sokkal rá meg is kaptam a szabad jelzést így beléptem az irodába. A helyiség túloldalán egy nagy íróasztalnál pillantottam meg a férfit, aki háttal ülve nekem, az ablakon keresztül bámulta Párizs városát. Ajtónyitásomra azonnal megfordult a gurulós székében, majd felállt és egyből elém sietett az 50-60 év körüli férfi.

– Bonjour Natalia! – csókolt kezet, ami ezek szerint itt valami nagyon bevett szokás.

– Theo Dubois, ha jól sejtem – mosolyogtam rá, majd helyet foglaltam a bőr fotelben. Körülnézve itt sem spóroltak a díszítéssel, minden szinte márványból volt, ilyen-olyan csicsás aranydísszel, vagy kristályokkal. Úgy tűnik a franciák szeretik minél nagyobb kényelembe helyezni magukat.

– Tájékozott. Ez máris egy meggyőző apróság – pillantott rám, majd egy üveg bort vett elő maga mellől. – Szabad?

– Nem, köszönöm, ilyenkor nem szokásom inni – nevettem fel halkan, ami őt is megmosolyogtatta. Kitöltött magának egy pohárba és engem vizslatott szemeivel. Mintha csak Antoniot látnám, mikor az első napomon ugyanígy nézett rám. Mostmár a következménye is legyen ugyanaz. – Szóval... Hogy tetszett az önéletrajzom? – vágtam be egy sablon kérdést, hogy ne uralkodjon el a csönd.

– Hogy az? Hibátlan – tette le a poharát, majd felállt a székéből. – Tudja, Antonio már sokat mesélt Önről. És csupa jót, úgyhogy nem kell semmitől sem aggódnia, fel van véve – hatalmas adag levegő szabadult fel a mellkasomból ez a pár mondat után. Nagyokat pislogva néztem Theora, aki ugyanúgy boldogan mosolygott továbbra is.

– Akkor mégis miért kellett bejönnöm egy "kamu" interjúra? – rajzoltam macskakörmöket a levegőbe és felálltam a székemből. Egyenesen az üvegfalhoz mentem, amin keresztül teljesen jól láttam az Eiffel-tornyot is többek között, na meg persze a Parc Des Princes-t.

– Nagyon részletesen mesélt magáról a barátom. Csak tudni szerette volna, hogy minden rendben van-e, azután, hogy eljött Madridból – hallottam meg hangját a hátam mögül, mire fejemet lehajtva hunytam be a szemeimet. Tudom, hogy mindig is aggódott értem, ami valamilyen szinten jól is esett, de ez már nem az a helyzet. Meg kell tanulnom elfelejteni mindent az elmúlt négy évről, mindent, ami az andalúzzal kapcsolatos. Vajon ő már elfelejtett mindent? Talán már újra együtt is van azzal a nővel, aki miatt nem én vagyok mellette. – Natalia, jól van? – érintette meg a vállamat, mire összerezzentem. Ijedten néztem végig a borostás arcú férfin, aki aggódva állt mellettem.

– Mondja meg neki, hogy minden rendben van – sétáltam vissza a bőr székhez, amibe azonnal belezuhantam. Ne gondolkozz ennyit, annál jobban fog fájni.

– Mindenképpen – vett egy nagy sóhajt, majd ő is újra elkényelmesedett a székében. – Ami pedig a munkáját illeti, a PSG-nél fog dolgozni, mint riporter, újságíró, nevezze annak ami. Meccseken kötelező a részvétel, akár hazai, akár idegenbeli, a feladat pedig nem más, mint a játékosokat interjúra bírni. De nem hiszem, hogy be kell ezt mutatnom Önnek – ráztam nemlegesen a fejemet, hiszen nagyon jól tudtam, hogy mit is kell csinálnom, csak éppen nem a madridiakkal kell ezentúl, hanem a párizsiakkal. – Úgy vélem, hogy mára végeztünk Senorita – emelte fel kezét, mire enyémet is belecsúsztattam és kezet fogtam vele. Udvariasan kikísért az irodából, majd beléptem a liftbe, ami ismét a földszintre repített. Kinyitódott az ajtaja, majd egyből megpillantottam a hallban várakozó Raphaelt, aki az egyik asztalnál ült, újságot olvasva és croissantot majszolva. Tipikus franciák.

– Mehetünk? – pattant fel szinte azonnal, ahogy meghallotta magassarkúm kopogását a padlón és mellém sietve engedett ki maga előtt az áttetsző ajtón. – Ezt egy igennek veszem – nevetve rázta meg a fejét, majd nem sokkal később már az autó mellett álldogáltunk. – Szóval, merre vihetem?

– Raphael, hagyd ezt a magázódást kérlek – tettem a kezemet a homlokomra. – Úgy érzem magam, mint valami idős királykisasszony – forgattam meg a szemeimet vigyorogva, amit láttam, hogy a férfi is jó kedvvel fogadott. – A kérdésedre válaszolva, még el kell intéznem egy telefont, hogy meg tudjam mondani – húztam elő táskámból a fekete hátlapú mobilt, amire Raphael kérdőn pillantott rám. – Kettő perc az egész, ne aggódj – léptem pár lépést távolabb a kocsitól, mire már a kezemben tartott mobil hosszasan kicsöngött.