Fekete cilinder

1.Baljós előjelek

1. Baljós előjelek

 

Avonattal megtett út nagyon hosszú, fárasztó és kényelmetlen volt. Londonban nem ilyesmihez szokik az ember. Wales le van maradva a nagy országhoz képest, ez a hely pedig kiváltképp kietlen. Mocsarak, fák és köd, köd, köd ameddig a szem csak ellát. Mintha tejben utaztunk volna, szörnyen rosszak voltak a látási viszonyok. Időnként teljesen elvesztettem az orientációs képességeim és a fülkémben szédülni kezdtem, erősen kapaszkodtam a székem karfáiba, mert mindennél jobban rettegtem a kisiklástól.

A mellettem ülő idős hölgy végig dajkamesékkel traktált. Talán gyereknek nézett, de csak vérfarkasokról, szellemekről és nagyon furcsa történésekről mesélt, és mindet Gower kastélyához kötötte. Ha rám akart ijeszteni nem sikerült neki. Birminghamben kezdtem járőrként, engem a repkedő hullák nem ijesztenek meg. Az emberek azok, akik igazán veszélyesek, ez igaz, de csak amíg lélegeznek. Amint az utolsó pára elhagyja testüket, az ügy lezárva.

Jelen esetben viszont pont itt kezdődik az ügy.  Egy ilyen félreeső és viszonylag békés helyen, ahol mindenki a földjéből él meg nem számítana az ember komoly ügyekre. Gower kastélyában viszont többszörös gyilkosságot és tömeges eltünést jelentettek. A helyi erők nem tudnak megbírkózni az üggyel, a Yard segítségét kérték, akik nem kockáztathatják a hírnevüket azzal, hogy egy ilyen ügyet megoldatlanul hagynak, hisz egyre több újság hozza le napi szinten a fejleményeket. A média figyelme egyre jobban összpontosul az earl és családjának ügyére. Mikor egy ilyen gazdag és befolyásos férfi eltűnik persze rögtön jönnek a teóriák, az öröklési lépcsők. Az, hogy örökösök is a családi kriptába kerültek, csak rontotta a helyzetet. Nem lesz könnyű dolog ezt a csomót kioldani. Viszont, ha sikerül még tovább léphetek a ranglétrán. Meg kell oldanom. Sok múlik ezen.

Már nem jártunk messze az állomástól, az ablakon bámultam ki, néztem a záporzó esőcseppeket, ahogy az ablakot mosták. Versenyt futottak egymással lefelé, néha kedvencet választottam és szurkolni kezdtem neki. Megpróbáltam kicsit elterelni a gondolataimat az ügyről és a sok furcsaságról, ami körüllengi, legalábbis addig, amíg nem muszáj. Még nem tettem be a lábam a kastélyba, viszont a gondolataim már ígyis csak körülötte jártak. Izgatott voltam. Életem nagy dobása, egy mocsárban. Ironikus.

A vonat gőzt prüsszkölve futott be. A néhány utas, aki még vele utazott rajtam kívül elkezdett mozgolódni. Mind minél gyorsabban szerettek volna lejutni. Ahogy végre felálltam a székből minden tagom ropogott. Éreztem, hogy teljesen elmerevedtek a tagjaim a kényelmetlen úttól. Ahogy levettem a poggyászomat a csontjaim gyászos koncertet ropogtak. Attól féltem, hogy eltörök. Az étel sem volt valami jó a vonaton, szinte semmit nem ettem, a bőröndöm nehezebbnek tűnt, mint azt el tudtam volna képzelni.

Magam után vonszolva léptem ki az esőbe. Minden cseppje frissítően hatott rám. Teleszívtam a tüdőmet friss, sárszagú, iszapos levegővel. Nagyon hideg volt, szinte égette a tüdőmet, de jól esett, éreztem, hogy élek. Újra élek. Kiszabadultam a börtönből, amely idehozott. Olyan volt, mintha már évek óta fény nélkül, dohos levegőn élve raboskodnék. A nap nem sütött valami erősen, vagy legalábbis a vastag felhők között nehezen szűrődött át a fénye. Szinte esteli sötétség ereszekdett a kis falura. A vastag szürke takaróból, amely az eget borította szorgalmasan folyt a víz. A kövér esőcseppek jólesően gördültek le az arcomon. Pillanatok alatt teljesen felfrissültem.

Körülnéztem, úgy tudtam, hogy egy lovaskocsit kell keresnem. Úgy gondoltam, hogy az elég ritka jelenség lehet manapság, szóval könnyen ráakadok majd. Az előkelő személyek megengedhetnek maguknak ennyi fennhéjazást és sznobságot. Mondjuk ők hagyományörzésnek nevezik. Kinek, hogy ízlik.