Fekete cilinder

7.Szerelem

Kopogás, szünet, megint kopogás. Őrjítő monotonsággal ismétlődött ez az ütem. Egyre erősebbé vált, én pedig egyre közelebb merészkedtem. A hang akkor is erősödött, ha csak egy helyben álltam. Az ajtóról minden ütésnél hullott a por. Láttam a fáklyák fényében, amint vad táncot jár.

A hang nemcsak engem vonzott be. Mint molylepkék a fényre gyűltünk oda, én és nem sokkal utánam hangosan döngött a lépcső Joel nehéz léptei alatt. Egy alsónadrágban és egy pólóban volt, de kezében ott virított a kilenc miliméteresének csöve. Ujját szájához emelve jelezte nekem, hogy maradjak csendben, majd elém került. Intette, hogy kövessem. Leakasztottam egy égő fáklyát, azzal bevilágítva az utat előttünk, na meg persze, ha arra kerülne sor fegyverként is felhasználható szerszám volt. Joel úgy tűnt egyáltalán nem fél, határozott léptekkel haladt előre, meglepően gyorsan. Mire észbekaptam már az ajtónál álltunk.

Mint a szidobbanások. Kopp. Kopp. Ütemesen, monoton módon rázták az ajtót a rá érkező csapások. Hátborzongató volt, ahogy a folyosón visszhangzott. Joel arcán most kezdett kiülni a félelem, talán most fogta fel, hogy mi a helyzet. Bárki vagy bármi lehet odakint. A cilinderes, a farkas, egy visszaérő rendőr, Dennis. Sőt akár valami új, ismeretlen és talán még veszélyesebb ismeretlen is. Folyt rólam a víz, Joel az ajkát harapdálta. Bólintott. Feltéptem az ajtót.

Valaki beesett a folyosó padlójára. Egy férfi. Mocskos, véres és kócos volt. Nagyon ápolatlan, első pillantásra azt hittem, hogy egy koldus, talán menedéket keres nálunk, vagy csak kéregetni akar. Egy nagyon kitartó koldus. Kócos, hosszú, sötét haj, elég magas lehetett, ahogy láttam így fekvő helyzetében, szemüvege volt, olyasmi, mint amit John Lennon hordott, egész jóképű volt, már ahogy a mocskon keresztül láttam és nagyon fiatal.

A férfi zokogott. Kezeiről, arcáról csorgott a vér, először azt hittem megsérült, gyorsan indultam, hogy megvizsgáljam és segítsek, ha kell, de Joel óriási keze visszarántott. A fejével a koldus kezei felé bökött. A férfi kezei között szorongatott valamit. Egy véres rongyokba bugyolált csomagott. Nem láttam a sötétben mi az, közelebb toltam a fáklyát.

Joel ott helyben elhányta magát, szerencsére volt annyi lélekjelenléte, hogy arrébb álljon és elforduljon. Nem hibáztatom, nekem is a torkomba futott a reggelim, de visszatartottam, megedződtem mióta Walesben vagyok. Az nem egy csomag volt, legalábbis nem egy szokványos csomag. Egy női felsőtest volt. Émelyítő látvány. Hiányzott mindkét keze, lábai sem voltak, de nyak és fej sem csatlakozott hozzá. Olyan volt, mintha soha nem is lettek volna ilyen részei a testnek. Nem volt vágás, nem volt a testen vér. Körülötte annál több. Külsőrelmi nyom viszont egy sem, pedig nagyon közelhajoltam. A férfi hirtelen mozdulattal, féltően húzta magához. Inkább magához ölelte, védően, mint egy anya a gyermekét, közben a könnyei folytak a testre. A látvány mindent kitörölt a fejemből, nem tudtam hol vagyok, ki vagyok és mit akarok tenni. Álltam ott és néztem őket, néztem, de nem láttam. Túl kegyetlen nekem ez a hely. Joel szólalt meg.

- Uram, ki maga ? – hangja gyenge volt, még szédült kissé, látszott rajta, hogy nehezére esik egyenesen állni.

Nem érkezett válasz.

- Uram, ezt maga tette ? – sajnálkozó tekintettel néztem rá, miközben a kérdést feltettem. Láttam rajta, hogy nem ő volt, de meg kellett kérdeznem.

Vadul rázta a fejét, és artikulálatlanul dadogott. Mutogatott a kijárat felé, a haját tépte, aztán pedig csókolgatni kezdte a torzót. Szánalmat éreztem, és sajnáltam. Szerette azt a nőt. Mert jól kivehető volt a formákból, hogy egy nőt vesztett el, valószínüleg fontos volt számára. Nem volt mit tenni viszont. Joel megfogta a kezeitől és behúzta, majd becsukta az ajtót. Felment a szobájába, addig rámbízta fegyverét, hogy ha bármivel próbálkozna a menekült lőjjem le. Nem tette.