Fekete cilinder

4. Fény

4. Fény

 

Körbenéztem, bár elég sötét volt már, hisz egész későre járt, ki tudtam venni, hogy nincs körülöttem senki. A kocsi is teljesen üres volt. Megnéztem kívül, átvizsgáltam belül. Még a szék alá is benéztem, de sehol egy lélek. A cilinderes alak eltünt.

Először arra gondoltam, hogy ennek örülnöm kellene, hisz így megúsztam, találkoztam vele és túléltem, bár abban sem voltam biztos, hogy ő hajtja végre a furcsa gyilkosságokat, azért a gyanú elég nagy volt. Ahhoz midenképp elég, hogy féljek tőle és kerüljem vele a találkozást. A munkám viszont itt közbeszólt. Ezért is kezdtem el átkutatni a kocsit. Nekem ez a feladatom, azért vagyok itt, hogy elkapjam a gyilkost, vagy gyilkosokat. Bármennyire is rettegek, ha meglátom őt, nem futhatok. Csak egyszer jussak ki Walesből, többet a környékére sem jövök.

Még mindig a kapuban álltam a rongyos kocsi mellett, amikor is egy farkasüvöltés hasította az éjszaka sűrű, ruganyos nyugalmát. Ez eszembe jutatta, hogy haladni kellene.

Szép éjszaka volt egy kis sétára. A csillagok bár halványan, de világítottak, épp annyi fénnyel, hogy ne essek át minden lábam elé kerülő tárgyban. A szél hidegen, de lágyan fújt, szabadságot árasztott magából. A párás levegő, ahogy a tüdejébe hatolt az embernek energiával töltötte el. Az egész udvaron csak én voltam, szabadon, mint egy fantom. Élveztem.

A csillagok gyenge fényében, nem fürdött, de azért pancsolt a kastély. Hatalmas fekete, talán gránitból készült épület volt, tekintélyt parancsoló, masszív tornyokkal. Igazi, erős, nemes székhely. Olyan, amilyennek az ember mindig elképzeli a kastélyokat.

Legalábbis távolról. Ahogy beléptem a kapun, valami különös érzés fogott el. Mintha magány áradt volna mindenből, abból is, amit nem látok, vagy csak nem láthatok.

A kastély magányos, megtört túlélőként árválkodott az udvar közepén. Tornyai egyikében még egy utolsó túlélő, egy kósza láng bevilágította az ablakot. A fény tompán csorgott ki. A fekete kőtömbök, amelyek az épület sejtjei voltak megrepedeztek, elkoptak, a napfény, eső és szél kifakították őket. Nem igazán törődött már senki a kastély állapotából. Használták és kihasználták, de gyógyítani nem próbálták meg, talán senki nem látta, hogy szenved...

A főbejáratnál, ami egy hatalmas oroszlán faragásos tölgyfából kivágott kapu volt, rendőrautók álltak. Elég rendezetlenül voltak parkolva, sietős lehetett a dolguk, vagy csak belefáradtak már az eredménytelen munkába. 

A szél kicsit felerősödött, átfújt rajtam, éreztem, hogy megfagyok belül, egy farkas vonyított, ettől még a vér is megfagyott bennem. Úgy éreztem jobb lesz odébb állni. Szerettem volna egy kicsit felderíteni az udvart, csak így egyedül. Mindig is szerettem egyedül cselekedni. Így senki sincs hatással rám, nem szabadíthatják rám az előítéleteiket vagy elfogultságaikat. A másik ok pedig, hogy csak magamban bíztam. Ezt jól megtanultam, másra nem számíthatok.

Egy apróbb kunyhót, vagy valami olyasmit láttam jobbra. Az udvart erős fekete fémkerítés vette körbe, szépen megfaragott, rácsos szerkezetű, minden rúd tetején oroszlán és skorpió minta váltakozott. Ez választotta el a kinti erdőtől, bár az pár méteres sugárban ki volt már halva.

A kunyhó több kis ház együttese volt. Három helyiség összevont kontstrukciója. A három ház a tetejénél érintette egymást. Az ereszeik gabalyodtak egymásba.

 Egy ketrec, benne alvó vadászkutyákkal és vérebekkel, amelyeken látszott, hogy manapság elég sok büntetésben volt részük. Megtépázott fülek, hiányző szőrdarabok, felsértett bőr. Valószínüleg őket is használják az eltüntek felkutatásában, nem túl sikeresen.