Fekete cilinder

13.Jaj, Doktor úr!

Szinte elérzékenyülten léptem be a kapun. A lökésre a hideg fém gyászosan csikorogva tárult ki. Első alkalommal, amikor ezt a hangot hallottam a hideg futkosott a hátamon, egész testemben átjárt a félelem. Most viszont hívogató volt, ismerősen csengett. Emlékek rohantak meg, többnyire kellemetlenek, de most ezek is a nosztalgiától átitatva kellemes melegséggel töltöttek el.

Az udvaron a hó érintetlen volt, térdig gázoltam benne. A cipőm és a nadrágom egyaránt átázott, félő volt, hogy megfagyok mire beérek a kastélyba. Ez viszont nem tudott eltántorítani a szándékomtól, hogy körbejárjam az udvart. Volt valami vonzó ebben a nygodt állapotban, ebben a csendben. Amíg itt éltem mindig történt valami, az udvaron mindig lárma uralkodott, csak a reggel, a napfelkelte nyújtott ehhez hasonló csendes örömöt.

Elindultam hát, először a kastélyt jártam körbe, örömmel nyugtáztam, hogy nem romlott az állapota, bár javulást sem láttam. A repedések ott voltak, sőt néhol még apróbb omladásokat is láttam, itt-ott téglák súlyától süppedt be a hó.

A kutyák némán aludtak kenneljeikben, a raktár és az istáló is csendbe borult. Egy percig néztem az álló állatokat, minden lélegzetvételemmel mélyen beszívtam a hideg levegőt, hagytam, hogy átjárja a tüdőmet, hagytam, hogy megnyugtasson. Ideje bemenni.

Az ég feketébb volt a feketénél is. Különös volt a fekete és a fehér eme kontrasztja. A Hold fényében szinte vakított a hóról visszaverődő fény.

A hatalmas ajtónál álltam. Zárva volt. Kopogtam. Nem jött válasz, az ajtó meg sem mozdult. Arra gondoltam, hogy biztos időbe telik, mire valaki elér az ajtóig is kinyitja. Öt perc múlva sem történt semmi, valószínüleg nem voltam elég hangos, ezúttal ököllel szólaltattam meg a fát.

A tompa kongás mély, öblös visszhangot vert idekint, valahol felüvöltött egy farkas. A félelem átfutott rajtam, ekkor vettem csak észre milyen hideg is van kint. Majd megfagytam. A lábam mellé helyeztem a bőröndömet, majd karba tettem a kezeimet. Dörzsölni kezdtem magam és topogni, hogy mozgásban maradjak és jobban keringjen a vérem, ezáltal is felmelegítve magam annyira, amennyire csak tőlem tellett.

Nagyot rúgtam az ajtóba. A fa megrázkódott az erejétől, a lábam pedig alaposan megfájdult, remélem nem törtem el. A rezgés mellékhatásaként egy nagy adag hó hullott a nyakamba a párkányról. Ez volt mindennek a teteje. A fagyhalál közelébe kerültem. Elhatároztam magam. Nem várok tovább. Majd én beeresztem magam.

Körbejártam a kastélyt lehetséges útvonalakat keresve. Titkos bejátratról nem tudtam. A kertből nyíló ajtó alaposan be volt zárva, ez érthető volt, hisz elég sok veszélyt rejthetett az elburjánzott növényzet. Egy oldalon az omladások következtében ideális kapaszkodót fedeztem fel.

Egy pillanatig haboztam. Soha nem voltam valami jó mászó. A hideg, ráfagyott csapadéktól valószínüleg csúszós volt a fal, a kezim is eléggé átfagytak, mint minden más tagom, nem lehettem valami rugalmas. Amúgysem vagyok túl hajlékony. Komolyan meg kellett fontolnom a dolgot. Ha alacsonyabbról pottyanok le, az még tűrhető. Ebben a hatalmas hóban nem töröm össze magam. Nem voltam biztos benne, hogy veszélyes magasságig eljutnék. A fal lehetett negyven méter magas ott, ahol én ácsorogtam. Az első ablak, párkánnyal és jó mély vágattal körülbelül a felénél volt. Azt kellett eldöntenem, ha húsz méter magasból leesek a derékig érő hóba mennyi marad belőlem. Talán egy kanállal össze tudnak majd szedni.

A fagyhalál sem tünt szebb kilátásnak. A bőröndömet otthagytam a fal mellett, hogy visszataláljak. Még egy utolsó próbálkozást teszek a kapunál, ha nem nyitják ki tíz percnyi várakozás után, mászok. Visszameneteltem fagyoskodva és alaposan megrúgdostam a kaput.