Nhang fiai (Árnyékosfalu I./8.) (részlet)

Örményország, Jereván - Állami középiskola

Június 5., 2018 (kedd)
Reggel

Az osztály már túl volt a szokásos óra eleji névsorolvasáson, ahol egyetlen hiányzóként csupán Yervant Pamboukokian neve hangzott el (amit a hátsó padsorok felől röhögésbe torkolló mozgolódás kísért, minek során a fiút, valamint annak titokzatos randipartnerét tisztelettel vegyes irigység szülte obszcén jelzőkkel és megjegyzésekkel illették), de ez nem zavarta Perouze Tehliriant, amikor kellemes füstölőillattal körbelengett, földet súroló mályvaszínű szoknyája zsebéből óvatosan előhalászta a telefonját, és hogy a szigorú tekintetű Meghranushian tanárnő még csak véletlenül se vegye észre, a pad alatt tartva azt, pötyögni kezdett a kereső címsorába.

Igazából még ennyi elővigyázatosságra sem lett volna szüksége. A földrajztanárnő a lazább felnőttek közé tartozott, akikkel a diákok már majdnem képesek voltak szimpatizálni, noha ez az általános érzés leginkább abból fakadt, hogy a jeles pedagógus, miután lediktálta a tankönyv elolvasásra szánt oldalszámait, általában – ahogyan ezúttal is - kényelmesen hátradőlt a székében, és negyed órára belefeledkezett az újságolvasásba. Mivel azonban a lány közvetlenül előtte, az első padban ült, a jobb mégis megfontoltan cselekedni elv alapján ügyködés közben laposan fel-felpillantott az újság szalagcímére: 'Újabb felismerhetetlenségig megcsonkított áldozatot találtak a Hrazdan folyó partján – a rendőrség nem titkolja tovább a Jerevánt sújtó tragédia mértékét'.

Az utolsó betűig ismerte a cikk tartalmát, ahogyan azzal is tisztában volt, hogy az újságíró nem csupán vezércikket kapott ezzel a lapzárta után összedobált borzalommal, de a középső oldalakat is kisajátította, mindezt nem másért, minthogy olyan részletességgel csámcsogjon a vérben tocsogó szavakon, mintha legalábbis Örményország kapta volna meg az Olimpia megrendezésének négy évenként lecsapó gazdasági rémálmát.

Csakhogy ez nem holmi, a sport körül érthetetlenül nagyra puffasztott hacacáréról szólt, hanem azokról a kölykökről, akik az elmúlt hónapokban eltűntek, és akikről azok a taplók előző nap az órák után a sportterem előtt csámcsogtak.

Perouze a közeli emlék hatására önkéntelenül forgatni kezdte a szemeit. De hát miért ne tette volna, amikor azok az éretlen suhancok olyan nagyra voltak magukkal, miközben halálra rémültek valakitől, aki olyan, mint... nos, mint ő. Persze, ha őt meglátják a folyosó túlvégén, máris vetik a kereszteket, meg mutatják az ördögvillát az ujjaikkal, hogy távol tartsák a gonoszt, bezzeg amikor halott srácokról van szó, rögtön kijön belőlük a mindentudó. Hogy játszották az eszüket, és dobálták az elképesztő részleteket valamiről, amiről fogalmuk sem lehetett, hiszen egészen mostanáig senki nem tudott biztosat azon kívül, hogy a közelmúltban néhány fiú egyszerűen szőrén-szálán eltűnt. Leléptek, mondogatták sokan, meg, hogy ilyenek a kamaszok, lázadnak, majd előkerülnek, és így tovább, míg mások nem voltak ennyire derűlátóak. Sokan pusmogtak politikai okokról, buta szerveződésekről, szélsőjobbos vagy balos partizánközösségekről, meg a többiről. Az azeriek, azokkal van a baj, amiatt gőzölnek be a kölykök - okoskodtak a megmondóemberek, akiknek még egy görbe szellentésről is rögtön ez jutott eszébe - látják a híreket, hallgatják a szülők panaszkodását, és azt gondolják, nekik kell felforgatni a világot, meg hogy néhány falfirkától meg a hőbörgéstől minden megváltozik. Megint mások meg a törökökkel jöttek, vagy a nemzeti értékekkel, és így tovább.

Perouze a maga részéről meghallgatott bármit, de nem mondott véleményt, csak figyelt. Talán jobban is, mint a többi ember, mélyebben, töprengőbben, elemzőbben. Martig miatt volt ez így, a nagyapja tehetett róla.

- Még a hazugságban is ott az igazság – gyakori szavajárása volt ez – Ha pedig valami ismétli önmagát, akkor biztosan több van mögötte, mint véletlen.