Nhang fiai (Árnyékosfalu I./8.) (részlet)

Meghatározatlan város, meghatározatlan helyszín

Június 4., 2018 (hétfő)
Kora este

Az, hogy nem látta az egybegyűltek arcát, nem izgatta fel túlságosan. Érezte a szagukat, és ez neki éppen elég volt ahhoz, hogy pontosan tudja, hányadán áll velük, akármennyire árnyékba húzódtak is, takarták a képüket maszkokkal és kámzsákkal, vagy éppenséggel mágiával. Mindenesetre azt meg kell hagyni, Patrique Chivoleé kitett magáért azzal, hogy puszta bemondásra sikeresen idecitálta ezeket az embereket (és nem embereket, természetesen) ebbe a varázslat alá rejtett, öreg palotába – egy percig nem csalódott benne. Sőt, igazából kivételes gyűlölettel gondolt rá, ha csak az eszébe jutott, ez pedig pontosan azt jelentette, hogy egy minden hájjal megkent bűnözőről van szó, azaz senki más nem lehetett alkalmas arra, hogy összehozza ezt a találkozót.

De hála az égnek, Chivoleé is kellőképpen rühellte az ő pofáját annyira, hogy soha ne akarja átvágni, viszont fenntartások nélkül tudja, ha ő jó üzletet kínál, akkor az nem fog csalódást okozni senkinek. Ezzel, mármint az üzlettel kapcsolatban mindazonáltal épp csak annyit árult el neki, amennyit mindenképpen tudnia kellett hozzá, hogy éppen azokat az embereket találja meg, akik hajlandók a legvégsőkig elmenni, hogy megkaparintsák az általa felkínált árut, azt azonban, hogy az áru pontosan hol található, miféle jellegzetes ismertetőjegyekkel rendelkezik, vagy ő maga hogyan akadt rá, már nem kötötte az orrára. Talán vérszomjas, kiszámíthatatlan, kétszínű lény volt, de semmi esetre sem olyan ostoba, hogy elszúrja a saját boltját, vagy éppenséggel kompromittálja magát.

- Tehát azt állítja, hogy Charlotte DeMornay él? – kérdezte éppen a frusztráló tudatlanságba kényszerítés miatt az egyik árnyékba húzódó, kámzsás alak, leplezetlen kétkedéssel.

- Pontosan azt – felelte kedélyesen.

- És ezt el kellene hinnünk? Egy mocskos, hazug mantikórnak?

Maurine arcán soha nem ült még olyan széles mosoly, mint ebben a percben. Az, hogy a legszívesebben négy lábra ereszkedett volna, hogy rávesse magát erre a szemtelen halandóra, és addig marcangolja a torkát, amíg a hörgéssé halkuló sikolyával együtt a feje is elválik a törzsétől, még számára is fájdalmas vágyként lobbant a gyomorszája magasságában, a pénz ígérete, még inkább az, amit az akciója elindíthat a világban, azonban vérének mérsékletére intette. Maurine bizony nem sok mindent szeretett ezen a világon a friss húson és a vagyonon kívül, na, jó, szebb pillanataiban talán még a mélyen megvetett Otangát, no, meg – bár ez meglehetősen új tapasztalat volt a számára – azt az Árnyékosfaluban felfedezett hobbiját, hogy mások keservét figyelje, természetesen biztonságos távolból. A gondolat tehát, hogy azzal, amire éppen készül, nagy eséllyel akár olyasmit lobbanthat be, amit érdemes biztonságos távolról végignézni, egyelőre sokkal erősebben munkált benne, mint az azonnali bosszú vágya, ezért a cél érdekében csupán egy egészen apró erőszakkal, de könnyedén visszafogta magát.

No, persze a varázsvilágban jelenleg béke volt. Vagy legalábbis sokan azt állították, ám ő pontosan tudta, nem béke ez, pusztán a vihar előtti csend, mely vihar, ha végre erejére talál, hatalmasabb lesz, mint amilyen korábban valaha volt. Földrészek hullnak az óceánba, hegyek dőlnek le, termőföldek válnak sivataggá, sivatagok felégett pokollá, miközben mágiátlan és a varázstudományok mestere úgy pusztul el egyetlen intésre, ahogyan a kaszák nyesik le a búzakalász fejét. És mindennek egyetlen ember a kulcsa, ezt a zsigereiben érezte, és ez az ember nem más, mint Charlotte DeMornay, az ő kilétének a felfedése, az ő trónra emelése vagy nyilvános sárba tiprása.

Maurine nem rendelkezett a jóslás képességével, a mantikórokat nem így rakták össze, a megérzései azonban még soha nem csalták meg. Akkor is, amikor keresztbe tett Otangának, pontosan tudta, mire számítson, ám azokban az időkben éretlen volt, hebrencs, képtelen parancsolni a vérének. Azóta megtanulta, hogyan uralkodjon önmagán, és fordítsa úgy az események alakulását, hogy az ő javát szolgálják, ekképpen abban is biztos volt, ha hónapjai mennek is rá, de annyi pénzzel a zsebében fog innen távozni, ami lehetővé teszi a számára a világ felégetésének korszakában a teljes védettséget. Egy fellegvárat mondjuk, ahonnan bőséges élelemmel, tiszta vízzel, fegyverekkel és szolgák hadával körülvéve fogja végignézni, ahogy a létezés belepusztul a saját arroganciájába. És kacagni fog, ahogyan a boldog karmester teszi a szíve mélyén, amikor a zenekar az utolsó taktushoz ér. Azután meghajol, és megköszöni a kivéreztetett közönség részvételét.