Nhang fiai (Árnyékosfalu I./8.) (részlet)

Árnyékosfalu, Árnyékos-sétány, kikötői negyed

Június 5., 2018 (kedd)
Este

Lazarus Jones szigorú ember volt, és egyértelműen az az alkat, aki nem csinált segget a szájából, ezért harminc perccel később teljes menetfelszerelésben valóban ott sorakoztak a legfelső emelet egyik használton kívüli szobájában.

William, akit e kivételes alkalmakkor az ideiglenes feloldó igézés átengedett a házat az üzlettől elválasztó védőbűbájon, nem fért a bőrébe, izgatottan ugrabugrált, szövegelt, és megtapogatott mindent, ami a keze ügyébe akadt, noha a helyiség nem sok látnivalóval büszkélkedhetett. Egy vénségesen vén, hatalmas, sötétkék alapon virágmintás, pattogzó festésű kétajtós szekrény üres, komor magányban, egy fekete esernyő meg egy sétapálca, néhány mandzsettagomb gondosan a dobozukban egy Edward-korabeli, kerek kártyaasztalkán, egy régi, szépiává fakult fotó egy kalapot és vasárnapi öltönyt viselő, valószínűleg angol férfiról egy még régebbi keretben, néhány könyv, mind német nyelven, pár haszontalan rézdukát másolat, egy-két méter nehéz, hímzett selyemkárpit, egy pár kopott, talán a barokk korból származó, hegyes orrú bársonycipő, meg még egy-két más többé-kevésbé értéktelen vacak. Illetve a szoba közepén az a bizonyos tükör, ami korábban Honey szobájában állt, mielőtt még ő beköltözött volna, egy fekete lepellel letakarva.

- Varázsholmi! – ujjongott halk izgalommal William, miközben beledugta a kezét az egyik udvari bolondokhoz illőn kunkorodó lábbelibe, de legnagyobb bánatára semmi mást nem talált benne, csak egy álmából felvert kaszáspókot.

- Vagy olyan holmi, amit nem lehetett eladni az üzletben, de attól még értékes! – förmedt rá Jones – Tedd le!

- Fene a füledbe, hogy mindent meg kell hallanod! – Harrington lerakta a cipőt, de máris kézbe vette az esernyőt, és hadonászni kezdett vele – Csiribí-csiribá! – kiabálta, de nem történt semmi, ezért mérgesen megrázogatta a poros, fekete vackot – Tudom, hogy megbűvöltek! – szuggerálta komoly pofával – Mutass valamit!

- Azt mondtam, tedd le! – kapta ki a kezéből az ernyőt a mágus – Nem azért engedtelek be, hogy összetúrd a dolgaimat!

- Igaz is – ütögette meg a tükör áthatolhatatlan felszínét a takaróvásznon keresztül a boszorkány – Miért így megyünk? Hogyan fogunk ezen átjutni? És hogy nem jut át más rajta, ha ez csak így áll itt?

- Ha tanulnál – rántotta le ingerült mozdulattal a mágus a leplet az ember méretű tárgyról -, nem kellene ostobaságokat kérdezned!

- Nyenyenye! – válaszolta a boszorkány idétlen pofákat vágva, ám Jonest hidegen hagyta az előadása; az oktalan diák miatt érzett harag minden mást kisöpört a fejéből.

- Nem mellesleg azért vagyunk kénytelenek így közlekedni – sziszegte -, mert még mindig nem tudsz rendesen dobbantani, nekem pedig nincs idegrendszerem egyesével átrángatni mindenkit a tengeren túlra!

- Hé! Eldobbantottam Mexikóból, majd vissza, vagy sem? – kérdezte a boszorkány.

- Egyszer! – vicsorogta a férfi, kinyújtott mutatóujját a szigorú professzor figyelmeztető ingerültségével felmutatva – Egyetlen egyszer! Arról nem is beszélve, hogy el nem képzelhetem, miféle méreggel rombolod a májad, de nem fogom kockáztatni, hogy mert a nagyságos kisasszony éppen kocsmatúrán van, méghozzá olyan elszántan, hogy noha ő hisztériázta ki az oktatását, még órákra járni sem hajlandó, lehányja a ruhám! Néztél te tükörbe az elmúlt napokban? Ettél egyáltalán, vagy éhgyomorra, kancsóval döntöd magadba a szeszt? Borzalmasan festesz! Mint egy idült alkoholista a májzsugor utolsó fázisában! Rossz rád nézni!

- Hé, seggfej! Stílus! – hajította vissza azonnal az asztalra az éppen piszkálgatott díszgombok dobozát William.

- Pofa be, Harrington!