Nhang fiai (Árnyékosfalu I./8.) (részlet)

Árnyékosfalu, Árnyékos-erdő

Június 5., 2018 (kedd)
Délután

Maurine álmatagon megropogtatta pompázatos végtagjait, és kényelmesen körbesétálta a tisztást, ahol az elmúlt hónapokban lakott. Nem szívesen hagyta el Árnyékosfalut éppen azelőtt, hogy a városban kitört volna a pánik, de ha időben oda akart érni a megbeszélt helyre, nemsokára indulnia kellett. Ám előtte még el szerette volna tüntetni a nyomát, hogy valaha ezen a helyen járt. Még a kishik memóriáját is kitörölte, nehogy elárulják, látták őt itt errefelé, mert ez igencsak megnehezítené a dolgát, miszerint megtartsa magának addig az eladásra kínált tudást, amíg meg nem kapja azt az ellenértéket, amit kellőképpen méltányosnak ítélhet majd meg, noha már maguk az előkészületek is elégedettséggel töltötték el. De hát végül is több hétnyi szervezkedés, komoly előkészületek, telefonhívások tucatjai, megbízható pálcával rendelkező verőemberek, és a szükséges menekülőút alapos kidolgozása kellettek hozzá, hogy nyélbe üthesse a tervét, és emiatt úgy vélte, jogosan büszke magára.

De hát miért is ne lett volna? Nem mindennapi dologra készült, hiszen hányszor találkozott már olyannal ez a világ, hogy valaki árverésre kínáljon egy eleven, hús-vér boszorkányt?

Na, jó, tulajdonképpen ez megesett már párszor a történelem során, de mit számít néhány cselédnek szánt bennszülött, vagy eladósodott paraszt, főként, hogy az ilyesmit már vagy kétszáz éve tiltotta a törvény, az pedig, akire ő licitháborút szándékozott indítani, nem más, mint...

- Charlotte DeMornay – ejtette ki a nevet kéjes izgalommal, még most is beleborzongva az első szembesülés pillanatával, amikor rádöbbent, hogy ezért az áruért, no, meg azért, amit érte kap majd, milyen könnyedén beáldozza Harrington tartozását.

Hogy azután az új tulajdonos mit kezd a birtokba vett holmival, már nem rá tartozott.

Annak a valóságos ténynek, miszerint Maurine képtelen volt bűntudatot érezni, megvolt a maga egyszerű, könnyen magyarázható oka: a mantikórok ugyanis nem éreznek semmi ilyesmit, ekképpen az életük is sokkal könnyebb, mint bárki másé. Ugyanakkor az, hogy ez a bizonyos mantikór fittyet hányt a mágiavilágra vonatkozó jogszabályokra vagy csupán a morálra, az már más kérdés volt, noha nem csupán ismerte említett előírásokat, de azzal is tisztában volt, hogy mocskos, Annwn szintű büntetőjogi dologra készül.

Viszont a mocskos, Annwn szintű dolgok mindig is jobban fizettek, mint a tisztességes munka, és Maurine a friss húson kívül semmit nem szeretett igazán, egyedül a pénzt és a kényelmes életet, mert akinek van elég pénze, az annyi nyers húst zabál, hogy kidől tőle az oldala. Ez az egyszerű logika könnyedén jellemzi a világ összes mantikórjának a gondolkodását, noha az ő reményei között olyasmi is szerepelt, minthogy a megszerzett vagyonnal végre olyan tiltott mágiára is szert tehet, amivel elpusztíthatja Otangát. Ha azt nem, akkor fizet neki annyit, amennyivel megbékíti, és a rend, no, meg a kielégítő szerelmi élet végre helyreáll kettejük között, ami ellen szintén nem lett volna semmi kifogása. Bár igazság szerint, amire a leginkább vágyott, az az volt, hogy felcuccoljon, örökre maga mögött hagyja Afrikát, és bevegye magát egy hatalmas erdőbe, ahol azután, mint királynő, a legnagyobb védettségben és kényelemben élné életének hátralévő napjait. A lehetőségek tulajdonképpen végtelen megoldással kecsegtettek, és egyik sem zárta ki a másikat, ami csak tovább fokozta a jövő iránti felajzottságát, és erősítette benne a soha meg nem ingó meggyőződést, miszerint nem létezett még nagyszerűbb ötlet annál, mint eladásra kínálni egy banyát.

Az áru minőségében egy másodpercig nem kételkedett. A szaga mindent elárult, elég volt csupán egyetlen szippantás a levegőből, ahol állt, és azonnal megérezte rajta saját mágiájának az illatát, hogy tudja, kivel áll szemben: az egykor volt gyermekkel, akinek még az anyaméhben olyan mértékű idegen varázslatot, és főleg fekete mágiát gyógyítottak az ereibe, amibe más belepusztult volna. De nem, a szóbeszédek mesterségesen előállított kiválasztottja, a kislány, akit a pókok majdani vezetőjének szántak, él, és a sors valamiért úgy rendezte, hogy éppen ő találja meg, ez pedig mindennél kéjesebb bosszúvággyal töltötte el - pontosan tudta, hogy bármily kevés emócióval rendelkezzék is, ehhez az érzéshez márpedig joga van.