Novella hotel

01. szoba: A Hold néma muzsikája

    Az író egyedül volt. Nem értette az élete értelmét. Kinézett a nyitott ablakon, egyenesen a holdra. Olyan szépen, olyan barátságosan mosolygott vissza rá a fehér gömb, hogy az író úgy érezte, valaki figyeli őt onnan. Némán integetett és várt a válaszra. Megkapta. Tollat ragadott, kiült az emeleti ablakába és írni kezdett.

„A fiú, aki a Holdon él csak arra vár, hogy valaki higgyen abban, hogy ő létezik. Hogy valaki rájöjjön, hogy ő mire vágyik. Hogy valaki saját döntéséből akarjon találkozni vele.”

Az író sóhajtott. Már nem érezte magát annyira magányosnak. Még hosszú percekig figyelte az eget. A csillagok is mind egy helyre pillantottak: mintha a holdon rendezvény lett volna, amit csak azok láthattak, akik tudtak a fiúról, aki a Holdon él. Az író kivételesnek érezte magát. Biztos volt benne, hogy most valami igazán érdekes fog történni, és valóban: megjelent előtte egy kép. Mondhatni, egy látomás féle dolog, amit az ember talán csak beképzel magának, de elhiszi, mert valósnak tűnik.

„A fiúnak, aki a Holdon él gyönyörű barna szemei vannak. Hasonló színű haja gyakran megcsillan a nap fényében. Vékony testalkatú, de magas, kézfejein pedig hosszú, zongorista ujjak vannak. Ez árulkodik a kedvenc tevékenységéről: bizony, a fiú aki a Holdon él szívesen klimpírozik a fekete-fehér billentyűkön.”

Az író tudta, hogy a fiú, aki a Holdon él, halkan kuncogott a megfogalmazásán. Ő is nevetett, még mindig a sötét eget bámulva. A fiú, aki a Holdon él megmutatta neki, hogy hogyan zongorázik. A csillagok kétszer olyan világosan ragyogtak az örömtől, mint előtte. A hold is szebb lett, kerekebb és fényesebb. Az író boldogan jegyzetelt.

„A fiú, aki a Holdon él nem hall hangokat. Az űrben nem terjed a hang. Mégis szereti a hangszerét. Mégis csodálatos dallamokat játszik. Mégis mosolyog.”

Az író hang nélkül beszélgetett a fiúval, aki a Holdon él. Megértették egymást annak ellenére, hogy nem látták és nem is hallották a másikat. Valami olyasmit használtak, mint a telepátia, csak sokkal magasabb szinten.

„A fiú, aki a Holdon él most nagyon boldog. Talált valakit, aki társaságot jelentett számára. Bár még nem ismeri jól, de barátjának szeretné szólítani.
A fiúnak, aki a Holdon él nincs igazi neve. Senkivel nem találkozott még, a csillagok pedig simán úgy nevezik, hogy "a fiú, aki a Holdon él".
A fiú, aki a Holdon él egy szerény, kedves ember. Találkozáskor kicsit csendesnek tűnhet, de pillanatok alatt fel tud oldódni. Ilyenkor inkább harsány és nevetős.
A fiú, aki a Holdon él nem szereti, ha megdicsérik. Saját kedvtelésből kezdett el zongorázni, de akármerre járt, a csillagok nem győzték marasztalni. Ők is szerették a zenéjét.”

Az író szorgosan körmölt a füzetébe, a fiú, aki a Holdon él pedig a füle tövéig vörösödött. Az író csak nevetett és legyintett rá. Lassan le kellett feküdnie aludni. Nagy nehezen elbúcsúzott a fiútól, aki a Holdon él és bebújt az ágyába.

     Az író találkozni akart a fiúval, aki a Holdon él. Másnap este is kiült az ablakába és várt rá.

„A fiú, aki a Holdon él minden este előad valamit a csillagoknak. Ez lehet a munkája.”

A hallhatatlan dallam lágyan szállt az éjszakában, csenddel betöltve az egész univerzumot. Nyugtató érzés fogta el az írót. Köszönetet akart mondani a fiúnak, aki a Holdon él, de annak sietnie kellett.

„A fiú, aki a Holdon él néha plusz munkát vállal. Szinte minden második nap így kell tennie, annyi helyen szeretnék hallani a zenéjét.”

Az író és a fiú, aki a Holdon él a következő hetek estéin sok időt töltöttek együtt. Az író mindent lejegyzett, amit fontosnak talált, s egy hónap után elért a kis füzetecskéjének a végére. A fiú, aki a Holdon él segíteni akart a történet befejezésében. Az író figyelmesen hallgatta az előadást, majd kérdőn nézett a holdra. Várta az utolsó négy sort a fiútól, aki a Holdon él. Nem hitt a fülének.

„A fiú, aki a Holdon él el akar látogatni hozzám, de nem tud.”

Boldogan felnevetett. A fiú, aki a Holdon él kedvesen mosolygott.

„A fiú, aki a Holdon él szeretné, hogy a saját füleimmel halljam a darabjait.”

Az író magán kívül volt a boldogságtól. Megkérdezte a fiút, aki a Holdon él, hogy hogyan fogja ezt megtenni.

„A fiú, aki a Holdon él azt kéri, bízzak benne.”

Az író fájdalmasan sóhajtott, majd újra a papírra helyezte a tollát, hogy betölthesse az utolsó sort is.

„A fiú, aki a Holdon él nem létezik.”

Megállt a zene. Az író csak most vette észre, hogy amióta megismerte a fiút, aki a Holdon élt, egy kellemes, halk zongoradarab játszódott le a fejében. Amint először meghallotta, az már beitta magát az író emlékezetébe. Nem vette észre, csak akkor, amikor vége lett.

     A fiú, aki a Holdon élt életét adta az első barátja boldogságának érdekében. A fiú, aki a Holdon élt tudta, hogy az író ezek után meg fogja találni a helyét a világban.