Novella hotel

12. szoba: Álom

Sötét van és kissé hűvös. Az utcákat sárga, meleg fényű lámpák világítják be. Egy feledhetetlen, kalandos hétvége áll mögöttem. Mosolyogva elmélkedek az emlékeken, ahogy leszállok a buszról. Egyenesen a házunk felé veszem az utat, de megtorpanok. Mindig ilyen sötét és ijesztő volt az utca?

Félelem tölt el, és úgy döntök, megvárom az ismeretlen ismerőst, akivel egyszerre szálltam le a buszról. Ha jól tudom, úgyis egy irányba megyünk.

Lelassítok és az éjszaka szépségére terelem a figyelmem. Csend van, az ég feketébb a feketénél és apró, fehér csillagok ékesítik. Mintha egy álomban lennék. A gyenge szél nem hideg, nem fázik az arcom, vagy a kezem tőle. Minden nyugodt és néma, nem is értem, miért rémültem meg.

Furcsa felkiáltást hallok magam mögül, s mikor átnézek a vállam felett, egy idős bácsi tekintetével találkozok. Ijesztő arckifejezést vág, mégsem sikerül rám hoznia a frászt, helyette kitör belőlem a nevetés. Az öreg úriember is jót kacag magán, viccelődik egy kicsit, aztán tovább áll.

Közben utolér az ismeretlen alak, és érzem, hogy rögtön dekoncentrálttá és hóbortossá tesz a jelenléte. Rögtön vissza kell fognom magam, nehogy meggondolatlanul megöleljem, vagy bizarr dolgokat mondjak neki. Az kéne még, hogy ilyen korán rájöjjön, milyen fura szomszédja van. Elvigyorodok gondolatmenetemen, aztán elkezdek mellette sétálni a csendben.

Az illető viszont megérzi félelmemet és gyorsan összekulcsolja a kezünket. Nem kell említenem, hogy meglep a dolog. Mosolyogva megigazítja kezemet az övében és - bár eddig minden jel arra mutatott, hogy ez egy álom, ez a meglepő rész mégis igazinak tűnik. Érzem az érintését a tenyeremen és az ujjaim között és megmagyarázhatatlan békével tölt el. Biztonságban érzem magam.

Besétálunk a panelbe és elköszönünk egymástól. A szemébe nézek, és újra elfog az a bizonyos "igazi" érzés.
"Múltkor óta közelebb érzem magam hozzád."
Csengnek szavai a fülemben, ahogy lefekszem az ágyamra.

Múltkor óta... Amikor ugyan így nézett a szemembe, én pedig az övébe. Amikor a két másodperc egy örökkévalóságnak tűnt nyugalomban és biztonságban.

Lehunyom a szemem, és mikor újra kinyitom, már reggel van. Rám szakad a valóság, miszerint a tegnap este nem történt meg, de jobb kezemben még mindig érzem az ismeretlenét, és ha rá gondolok, eszembe jut az az érzés, amit akkor éreztem. Amit azóta sem tudok megmagyarázni, és csak vágyom arra, hogy többször átéljem.

Kimegyek egy sétára, remélve, hogy a friss levegő és a sárga lombkoronák kitisztítják a fejem. Halk dallamokat dúdolva kilépek az ajtón, s az első dolog amibe belefutok, az az ismeretlen szomszédom, kezében tartva egy fontos személy apró kezét. Levegővé válva indulok hát utamra, de bármerre lépek mindenhol előttem van ez a szép pár.

Haza megyek, hogy nyugalmat és segítséget találjak. Az otthon melege biztonságot ad és erővel lát el. Minden reggel kimegyek az erkélyemre, hogy friss levegőt szívjak, de nem megyek le az utcára. A védelmező falak között fogom várni, hogy valaki egy nap becsengessen hozzám és elvigyen sétálni.