Novella hotel

13. szoba: Az énekesmadár

Változni a rossz irányba olyan egyszerű. Az ember észre sem veszi, mikor az énekesmadár befejezi dalát. Olyan, mintha csak levegőt venne két versszak között, de lassan elnémul és nem szólal meg újra. Nagy az alapzaj, nem is hiányzik még egy szólam ebbe a kórusba. Gyönyörű bridge-ek zengenek fel, egy madár ide, vagy oda. Az élet megy tovább.

Az emberek beszélgetéseikbe merülnek, örömeiket és panaszaikat osztják meg egymással, segítséget kérnek, tanácsot adnak. A kapcsolatok erősödnek, a bizalom megnő, a szeretet kiárad. Az énekesmadár megszeppenve ugrik kalitkájába. Odaülhetne a többiek vállára, csicsereghetne kedve szerint, de valami megrémítette. Nem számít. Már biztonságban van, illetve az emberek is elszántan cseverésznek. Mostmár minden rendben.

Hétről hétre, mikor megjelennek az emberek, a madár már bent is van a kalitkában. Hogy kizárja a zajt, fülhallgatót vesz fel és kedves dallamokra némán táncol. Néha halk éneklésen kapja magát, de fejben tartja, hogy nem hallhatják meg a többiek. Hogy miért? Már maga sem tudja, de nem számít. Így neki is jó és az embereket sem zavarja.

Elfut egy hónap, kettő, három, majd egy év, és az énekesmadár azon kapja magát, hogy vágyakozva figyeli a többieket a rácsok mögül. Szelíd, magányos tekintetét viszont senki nem viszonozza. Bedugja a fülhallgatóit, de nem élvezi a dallamot. Mások dalát szeretné hallani, illetve a sajátját megosztani. Óriási szemeket mereszt az éneklőkre, hegyezi a fülét, de a világ számára néma marad. Nem számít, majd következő alkalommal. Az emberek úgysem vágynak rá.

Majd következő alkalommal.
Esetleg jövő héten.
Lehet kicsit később.
Most jó nekik nélkülem.
Talán várhatok még.
Nem számít. Úgysem számít.

Újabb hetek után a madár erőt vesz magán, és kiugrik a kalitkából. Körbe-körbe sétálgat a többiek között, de nem találja a helyét. Senki sem a régi, az emberek megszokták, hogy nem csiripel a fülükbe a parányi énekesmadár. Jónéhány kör után elfárad és kényelmetlenül érzi magát a tömegben. Úgy dönt, inkább visszatér zárdájába, a biztonságba. Talán ő már nem tartozna ebbe a közösségbe? Ő már nem számít?

Sokat harcol magában a kismadár. Nem tudja, vissza lehet-e állítani a dolgokat a régire. Reménytelennek tűnik, de nem akarja önkéntes szobafogságban, elzárkózottságban tölteni az életét. Hopp, és odareppen valakihez. Már előre érzi az elutasítást, de megkísérel egy kérdést. Az illető kellemes csalódást okoz. Válaszol, visszakérdez, újabb és újabb dolgok merülnek fel. A nap végén az énekesmadár elégedetten hunyja álomra a szemét. Szóval mégis számít valamit. Még van esélye visszaállni a régi kerékvágásba.

Az elkövetkező hetek sem egyszerűek. A madárnak nehezére esik, hogy újra rátaláljon a hangjára, hogy megtalálja a megfelelő hangmagasságot és dallamot. Küzd, hogy legyőzze a félelmét és néha be-bemenekül a kalitkába, de nem adja fel. Valaki reményt adott neki, úgy érzi, hogy nem hagyhatja cserben.

Változni a rossz irányba olyan egyszerű. Visszatérni a jó útra pedig gyötrelmes és megerőltető. Mégis megéri, és motiválóbb, ha tudjuk, mi vár minket a célban. Lehet, hogy az ember észre sem veszi, hogy újra egy szólammal több van a dalban. Csak fokozatosan beszáll egy rég elveszett dallam és újra teljessé varázsolja a zenekart.