Novella hotel

02. szoba: Az ősz színei

Amikor a nyár nyugovóra készül, az ősz megigazítja hosszú, szőke haját és lassan a feje tetejére helyezi a színes levelekből készült koronáját. Szép lassan, fokozatosan felölti pompás ruházatát, hogy október végére már az új divatot viselhesse minden kert és erdő, minden park és domboldal.
Így történik ez az én falvamban is, mint mindenhol máshol. A dombok bordóra és narancssárgára váltanak, de láthatólag zöld is marad bőven. Ebben az évszakban órákig tudok az ablakban ülni és ezt a szép látványt csodálni, miközben gondolkodom. Ám idén valami megváltozott. Bár gyönyörű a táj és most is az ablakban ücsörgök, de nem töröm a fejem filozofikus dolgokon. Nem gondolkozok, csak gondolok. Valakire.
- Jó reggelt! - benyit a szobába apa és odasétál hozzám. - Ilyen korán ritkán látni téged ébren, hogyhogy nem alszol? - meglepetten rám pillant, majd ő is a szemügyre veszi a tájat. - Szép, igaz? Csak meg ne fázz ebben a reggeli hidegben.
- Ja. Dupla pulcsi van rajtam.
- Na mentem zuhanyozni. Ha esetleg felbuzdulna benned a vágy, hogy reggelire teát és virslit főzz, ne tartsd vissza magad! - ezzel a mondattal már el is hagyja a szobát.
- Nyugi, nem fog! - kiáltom utána, de magamra nem ismerve felállok, bezárom az ablakot és elindulok reggelit készíteni.
Miután megterítem az asztalt és mérnöki pontossággal a vasra helyezem a teát, úgy döntök, elmegyek sétálni. Megállás nélkül rá gondolok és tehetetlenül vigyorgok, ahányszor elképzelek egy romantikus beszélgetést vele, vagy azt, ahogyan karjaiba zár. Holnap után közös kirándulást tervezünk néhány ismerősünkkel és ő is ott lesz a családjával. Bár nem sok esélyem lesz beszélni vele, de remélem sikerül egy pár mondatot kiszednem belőle az iskoláról, vagy a szép falevelekről. Lassan elérem a falu szélét és elérek a legközelebbi erdőbe. A sárga levelek aranytallérokként hullanak lassan a földre, ami most hasonlóan sárga, mintha valami szőnyeg fedné az utat. Csak megyek és megyek a fejemet forgatva és el-elkalandozok. Ahogyan elkezdem magamban felidézni legutóbbi két mondatos beszélgetésünket, a kanyarban megjelenik egy fekete terepjáró egy kopaszodó, vigyorgó fejjel a volán mögött. Az ismerős mosolyra nekem is kivirul az arcom és két kézzel integetek neki. A jármű lassul és megáll mellettem. A férfi lehúzza az ablakot és kidugja rajta a fejét.
- Hová hová?
- Csak sétálok egy keveset.
- Ne vigyelek haza? - egy pillanatra elgondolkozok, majd az előttem álló földútra nézek. Már elég messze vagyok a falutól és a hideg levegő megcsípte az orrom.
- De, ha nem gond. - felelem, ő pedig int, hogy üljek az anyós ülésre. - Te mi járatban vagy erre?
- Rendbe tettem a kempinget. Jövő héten lejövünk családostól, aztán nem árt, ha előtte összetakarítok egy kicsit.
- De jó! És hogyhogy egyedül jöttél? A család többi tagja lustálkodik?
- Valahogy úgy. - nevetünk, aztán elkomorul az arca. - Ah, most jut eszembe... Ott hagytam a fejszét és nem is vágtam fát előre. - elhallgat és töpreng egy pár másodpercre. - Nincs kedved meglátogatni a kis kempingünket? - újra rám vigyorog.
- De, nagyon szívesen. - az első lehetőségnél megfordulunk és vissza indulunk. Az út egy részét beszéd nélkül töltjük, ami különösebben egyikőnket sem zavar, de végül a vezető megtöri a csendet.
- Szerinted, ha a kisebb fiam szín lenne, melyik lenne?
- Hogy mi? - arra a bizonyos 'kisebb fiam' kifejezésre görcsbe rándul a gyomrom és akárhogy próbálkozok, nem sikerül elfojtanom őrült vigyoromat. Pont most kell ilyen furán viselkednem, igaz? Idegesen, de még mindig mosolyogva megvakarom a halántékom és megigazítom a hajam.
- Csak egy kis felmérés. Tudod, így előre a farsangra. Úgy tervezem, hogy most mindenki egy szín lesz. - magyarázza, az egyik kezével gesztikulálva.
- Ja, gondoltam, hogy valami ilyen céllal kérdezed. - pár másodpercre a gondolataimba burkolózok, átgondolom a válaszom, majd hezitálva válaszra nyitom a szám. - Piros.
- Piros? A harag színe?
- Igen, a piros az ő színe. Szerintem legalábbis. De nem a harag színe, hanem az ősz egyik legfontosabb színe. - javítom ki. - Na meg a barna... Ha narancssárga lenne az iskolai táskája és piros pólót hordana, akkor garantáltan ősz lenne a beceneve. - elégedett nevetést hallok.
- Te aztán kreatív vagy, nem számítottam tőled kevesebbre. A másik fiamról mit gondolsz?
- Ő a nyár: kék és citromsárga. Egyértelműen.
- Nem rossz, és a nővérüknek?
- Tavasz. Még télen is szoknyát hord, rózsaszín, zöld, piros, és igazából minden szín jól áll neki. - közben megérkezünk és kiszállunk a terepjáróból. - Nem mintha a többieknek nem állna minden jól. - teszem hozzá, miközben megkerülöm a járművet.
- Egy kicsit elkanyarodtál az évszakok irányába, nem gondolod? - egyenesen a favágó tönkökhöz megyünk.
- Úgy látszik, pedig nem akartam. - leülök az egyik csonka fára, ő pedig elszalad néhány vastagabb feldarabolt ágért. Amíg várok rá, halk dalokat dúdolok magamnak és szemügyre veszem a helyet. Mintha minden évben egyre kisebb lenne, egyre szűkösebb. Emlékszem, amikor még alsósak voltunk és itt bújócskáztunk. Minden olyan nagy volt, befértünk a lakókocsi alá és a nagy odúba az egyik idős fán. Arról még kép is van, ahogy három nagy szempár kukucskál ki a lyukból. Bár szűkösen, de valahogy sikerült bemásznunk egymás mellé és az egész délutánt ott töltöttük, szerepjátékok kitalálásával. Emlékeim felidézéséből egy hangos koppanás riaszt fel, amit több halkabb verzió követ. Elkezdődik a nagy favágás, s ezt az erdő minden porcikája visszhangozza. Mivel nem hallottuk volna egymást, továbbra sem beszélgetünk, hanem inkább körbejárom az egész helyet. Nosztalgikus hangulat kerít hatalmába és mosolyogva feküdszek bele az egyik összegereblyézett avarkupacba.
Nagyjából negyed óra múlva már újra az autóban ültünk és elégedett csendben a falu felé zötyögünk.
- Tehát visszatérve az alap témára, - köszörüli meg a torkát. - Színek.
- És évszakok. - összenézünk és nevetünk. Gyorsan beszélni kezdek. - De Őszben van valami tavaszi is: a zongora. Az egyértelműen egy tavaszi hangszer. - szünetet tartok, újra átgondolva a helyzetet. - Attól mondjuk a színe még mindenképpen a piros és a barna, ahogy már említettem.
- Órákig tudnád elemezni az emberek színeit és évszakait, nem?
- Haha, meglehet.
- A következő kanyar után leteszlek, készülődj. - észre sem vettem, hogy ilyen gyorsan telik az idő, de fürgén rábólintok.
- Oh, én már teljesen kész vagyok. Köszönöm a fuvart.
- Én pedig köszönöm a türelmed. Holnap után találkozunk.
- Igen, köszi még egyszer. - az autó lassít, én pedig felkészülök a gyors kiugrásra. Mikor a talpam a földet éri, bevágom az ajtót és intek egy utolsót neki. Nézem, ahogyan elhajt, majd mikor eltűnik a terepjáró a szemeim elől, elindulok haza. Micsoda délelőtt!
Az elkövetkező nap lassan telik, tele kis örömökkel, munkával és várakozással. Segítek rendberakni a komposztot, kitakarítani a nyulakat és az utolsó későn érő paradicsomokat is összeszedem. Majd elérkezik a nagy nap. A nagy nap, ami évekkel ezelőtt csak egy átlagos volt. Reggel korán kelek, megmosakszok, felöltözök és meglepetés reggelivel várom a szüleimet és fiatalabbik bátyámat a konyhában. Csinálok sajtos kifli falatokat, szalámis-ketchupos kenyereket és a kirándulásra is csomagolok szendvicseket. Táncra perdülök az egyik szék körül, miközben a lehullott morzsákat seprem össze és mikor anya belép az ajtón, fáradt, karikás szemekkel, oda lépek és megforgatom. Meglepetten pislog párat, aztán leül a helyére és tovább bambul. Ő nincs oda a kirándulásokért, a korán kelésért és a szép erdőkért. Jobban szereti a több ismeretlenes egyenleteket, mindent ami a matematikához és a fizikához kötődik, ennek ellenére nem egy kockafejű számítógép őrült, pedig sok haszna származhatna abból, ha néha számológépet is használna, vagy utánanézne valamilyen egyszerűbb megoldásnak az interneten. Most is elővesz egy kis papírcetlit és hosszú számsorokat körmöl rá, hogy gyorsabban felébredjen. Ezalatt a többiek is bevánszorognak és hálálkodva nekilátnak a reggelihez. Egy bő óra múlva mind a négyen beülünk az autóba és elindulunk a találkozó helyre. Szerencsére nincs messze és már a parkoló előtt kiszúrom a fekete terepjárót és a mellette álldogáló öt embert. A két piros kabátot, a kék kabátot, a zöld kabátot és a feketét. Eszeveszetten rohanni akarok feléjük, de apa túl közel parkol le a mellettünk álló autóhoz, így meg kell várnom, hogy bátyám kiszálljon mellőlem. Aztán sem futok, csak gyors léptekkel, két kézzel a fejem felett integetve közeledek feléjük. Ők is viszonozzák gesztusom. Megállok előttük és várunk. A szüleink beszélgetni kezdenek, mi gyerekek pedig a parkoló melletti kis játszótérre sietünk. Még várunk egy családra. Felülök a mászóka tetejére és titokban a zöld kabátos fiút figyelem. Felé sandítok, aztán találkozik a tekintetünk és elindul felém. Új megfigyelhető dolgok után nézek, idősebb testvérem pedig tökéletesnek bizonyul erre a feladatra: kék kabáttal és ifjabb piros kabáttal hülyéskedik. Piros kabát három évvel fiatalabb nála, kék kabát velem egyidős, zöld kabát - aki közben sikeresen felmászik mellém a mászóka tetejére - pedig egy évvel fiatalabb nálam.
- Halihó. - szólal meg a mellettem üldögélő személy.
- Szia. - megköszörülöm a torkom, mert ez az egy szó elég rekedtesen jött ki belőlem. Próbálom leplezni zavarodottságomat, mert soha nem gondoltam volna, hogy önszántából hozzám fog szólni valaha. Legalábbis az utóbbi hónapokban elég távolságtartó volt velem.
- Hogy vagy?
- Uh, jól, köszi. Szeretem az őszt, szóval most odáig vagyok meg vissza a szépségétől.
- Ja, nem rossz.
- Te hogy vagy? Régen találkoztunk.
- Neked két hét ilyen hosszúnak tűnik? - nem néz rám, de ki tudom találni, hogy milyen az arckifejezése: meglepett, de mosolygós.
- Igen, valamiért olyan, mintha már hónapok óta nem láttalak volna titeket. - vigyorgok. Tényleg nagyon lassan telt az az idő, amit az ő hiányolásával töltöttem.
- Amúgy megvagyok. Bár én már a nyarat várom, hogy eljöjjön.
- Ó, te mikor nem? - egymásra mosolygunk, de valami eltereli a figyelmét.
- Hé, megérkeztek a többiek! - kiált fel és leugrik a mászókáról. Én is látom, ahogy a szürke autó utasai kiszállnak és felénk integetnek. Megérkeztek. Őket tényleg nem láttam tavaly óta. Versenyt futva a többiekkel megindulunk feléjük és nagy ölelésekkel árasztjuk el a család egyetlen kiskorú tagját. Lassan elindulunk kirándulásunkra, komótos, turista tempóban, ahogyan szoktunk. Először mindenki a fekete hajú lány körül mászkál, mindannyian váltunk vele egy pár szót, de idővel majdnem mindenki szétszóródik, csak hárman maradunk tovább beszélgetni.
- Te is sokat változtál, sokkal csinosabb lettél, ha szabad mondanom. - fordul felém a lány. Érzem, ahogy vér szökik az arcomba. Nem mindennapos, hogy ilyen dicséreteket kapjak, de tőle már megszoktam.
- Oh, köszi. Te mindig is gyönyörű voltál, szóval nem tudom hogyan viszonozhatnám a bókod. - nevetünk.
- Igazából egy bizonyos valaki elég előnytelen képeket küldött rólad az elmúlt hónapban, néha már azt hittem, meggebedtél, de most megnyugodtam, mert élőben sokkal szebb vagy. - vigyorog és oldalba böki a mellette sétáló fiút, aki közben eltakarja az arcát. Hirtelen köpni-nyelni nem tudok és az arcom még vörösebbé válik.
- M-miért küldesz rólam előnytelen képeket? - szegezem a fiúnak a kérdést.
- Ne értsd félre, mindenkiről küldök neki képeket. - magyarázkodik.
- Azt értem, de miért nem valami normálisat?
- Azokon nem lehet nevetni. - jelenti ki.
- Köszi. - forgatom a szemem, de nem tudom megakadályozni a feltörő nevetésemet. Közben a lány kikeresi a legjobb fotókat és együtt vihogunk mindegyiken. Az egyiken megakad a szemem. - Hé, azt nem kitöröltettem veled?
- Hát az úgy volt... - nevet, de nem fejezi be.
- A szemem előtt törölted ki, akkor hogy lett elküldve?
- Három képet is csináltam, de csak az egyiket töröltem ki.
- Gonosz! - képtelen vagyok mérges lenni rá. - Itt is hagylak titeket. Inkább eszek valamit.
- Óóó, ne már! - a lány megragadja a kezem, de el is engedi szinte rögtön. - Hozz nekem is. - teszi hozzá. Mosolyogva hagyom ott őket, a felnőttek egyik csoportjához sietek. Amíg valami rágcsálni való után kutatok, csörögni kezd a telefonom. Kíváncsian válaszolok a hívásra, de senki nem szól a telefonba. Vállat vonok magamnak és leteszem, majd tovább keresem a nasikat. Mire sikerül valamit előkotorni az egyik hátizsák aljáról, bátyám hatalmas barackot ad a fejemre és kiveszi a kezemből a snacket.
- Köszi, ezt lenyúlom. - kommentálja, mintha nem vettem volna eddig észre.
- Nincs mit. - sóhajtom és leakasztom valaki más hátáról is a táskát. Kiveszem belőle az első zacskót, amit meglátok, megköszönöm és visszaindulok a barátaimhoz. Közben felbontom a rágcsálni valót és falatozni kezdem. Aztán felemelem a tekintetem és megtorpanok. A fiú pont abban a pillanatban emeli fel a karját és helyezi a lány vállára, majd magához húzza és nevetnek. Aztán elengedik egymást és tovább beszélgetnek. Mindketten ragyognak a boldogságtól. Aktívan gesztikulálnak, ide-oda hadonásznak és közben nevetnek. Én pedig megállok és nézem, ahogyan távolodnak tőlem. Mintha minden lassítva történne, a mellkasomban szúró fájdalmat érzek. Csalódottan baktatok tovább. Nem értem magam. Mindig is benne volt a pakliban, hogy valószínűleg nem érez úgy irántam, mint ahogyan én iránta, de valahogy ez mégis fáj. Nem csatlakozok hozzájuk, inkább figyelem elterelésként az egyik szülővel kezdek beszélgetni. A kirándulás további részében aktívan kerülöm a két jómadarat. Nem mintha haragudnék rájuk, félreértés ne essék, de így kevésbé érzem magam kényelmetlenül. Később becsatlakozok a másik klikkhez, akik vég nélküli hülyéskedésükkel visszarántanak a jó hangulatomba. Régi versikéket harsogunk, dalokat énekelünk és összekapaszkodva ütemesen lépdelünk. Három hosszú óra után visszatérünk a parkolóba és elbúcsúzunk egymástól. A kettő még mindig együtt van, mint egész túra alatt. Megölelik egymást, pedig a fiú nincs oda az érintkezésekért. Szinte fáj, mikor együtt látom őket. Szinte kitépi a hevesen dobogó szívemet a helyéről. Szinte ordít az agyam, hogy furakodjak közéjük. De nem megy. Túl szépek, túl boldogak. És mindkettőjüket nagyon szeretem.
Először eltelik egy nap, majd egy újabb, aztán még egy és én azon kapom magam, hogy az ablakomban ülök és telefonálok távoli barátnőmmel. Azzal, akinek fekete haja, kék szemei és pisze orra van. Azzal, akinek rúzs nélkül is mindig vörösen világít a szája és ennivaló mosolya van. Azzal, aki miatt részben összetört a szívem. Órákon át beszélünk, aztán bevallja, hogy odavan érte. Hogy ahányszor rá néz, görcsbe rándul a gyomra, de jó értelemben és eltölti az öröm. Aztán letesszük és kibámulok a színes domboldalra.
Várom már a telet. Azt a családias, meleg hangulatot, ami beragyogja a sötétet és áttöri a hideg átkát. A vastag kabátokat, a forrócsokit, a fényeket, a barátokat, a nevetést és a sétákat. Gyönyörű lesz. De amígy ősz van, addig ezt élvezem. Hisz most mindenhol, mindenben őt látom, és a szerelem keserédes fájdalmát.