Genshin Impact Oneshots

Kaedehara Kazuha x Reader

Itt a legelső kérés NekoXiaoUwU részére, remélem tetszeni fog ^^ Már egy ideje terveztem ezt a könyvet, de általa vettem rá magam arra, hogy tényleg elkezdjem, úgyhogy köszi <3

Inazumában nőttem és nevelkedtem. Eleinte nem volt nehéz sorom, a szüleim keményen dolgoztak azért, hogy mindent megadhassanak. Nagyon szerettem a családom, ők voltak a mindeneim. Emlékszem, amikor még csak hét éves voltam, kijelentettem, hogy ha egyszer anya és apa valamiért elmegy, akkor utánuk fogok menni. Ezen csak jót nevettek, visszagondolva viszont a Sors érdekes fintoraként mutatkozott, hogy nem lett teljesen igazam. A szüleim tíz éves koromban meghaltak. Elhagyatottnak érezem magam, elvégre senki nem volt szinte, aki magához vehetett volna; a nagyszüleim már halottak voltak, anyukámnak nem volt testvére, apukámnak pedig a nővére már nem tartózkodott Inazumában, elutazott Liyuebe és ott alapított családot. Csak ültem a számomra túl nagynak és túl üresnek tűnő házban, miközben zokogtam és alig ettem valamit. Nem tudtam, mihez kellene kezdenem. Elvégre csak egy gyerek voltam, akinek valahogyan el kellett volna látnia magát, holott ilyen fiatalon tudtam, hogy nem adnának sok pénzt, ami elég lenne a ház fenntartására. 

Így kerültem Kokomiék háztartásába. A lány nem volt sokkal idősebb nálam, s amikor valami rejtekhely után kutattam, rám talált. Csak azért nyíltam meg neki, mert reméltem, hogy általa lesz hol élnem, s szerencsémre igazam is lett. Náluk az évek alatt megtanultam lándzsával harcolni, ám a lelkemben marrdosó fájdalom, a feldolgozatlan gyász és a keserűség a számban jó néhány átalvatlan éjszakát ajándékozott nekem. Sorra öltem az ellenséget, vagy kaptam el azokat, akiket kellett, hiába cselekedtem jót, teljesen magamba zuhantam, s tizenhat éves korom óta egyedül fogadott nővéremnek mondtam el bármit is magamról vagy az érzéseimről. Mindenki más szemében egy jégcsap lettem; azt akartam, hogy minden módon keményedjek meg, nem lehettem puhány. Így kaptam meg a jég visiont is, amikor betöltöttem a tizenhetedik életévem. Furcsa volt hordozójának lennem, mégis reményt adott arra, hogy jobb lehetek, ha már a Jég Istene felfigyelt rám.

A vision megkapása után pár hónappal találkoztam először Kazuhával. Mind a ketten csendesek voltunk eleinte, ami kezdetben kínos volt, de végül kellemessé vált. Ő segíttet abban, hogy elkezdjem elfogadni a történteket. Magam hibáztattam annyi éven át a szüleim haláláért, elvégre ha nem lettem volna annyira elkényeztetve, s nem igényeltem volna mindent, amit felajánlottak, akkor nem mentek volna el arra a veszélyes útsa, s ezáltal életüket sem vesztették volna. De a Kaedehara gyerek puszta jelenléte is segített abban, hogy kicsit jobb kedvre derüljek. Igaz, nem jártak túl gyakran felénk Beidoval, de amikor mégis, mindig kikötött a fiú pár napra, jobb esetben egy egész hétre. 

- Mit szólnál ahhoz, ha veletek mennék?- néztem reménykedve a fiú vörös szemeibe. 

- És mégis merre?- vonta fel egyik szemöldökét, ahogy felkelt a fűről, s leporolta nadrágját.

- Ha egyszer megáll a hajú Mondstadtban, szívesen megszállnék mondjuk ott.- vontam vállat a fának tőlve.- Kötve hiszem, hogy Beido még egy potyautast elfogadna a hajójára.- löktem meg lábammal az övét, mire halványan elmosolyodott.

- És ha sikerül rábeszélnem?

- Tessék?- pislogtam nagyokat.

- Ha ráveszem Beidot, akkor maradsz velünk a hajóval? Legalább nem kellene visszaszámlálni a napokat, hogy mikor találkozunk legközelebb.

- Nem is tudom, Kazu... Nem biztos, hogy túl sokáig képes lennék egy hajón imbolyogva aludni, a lehető legminimálisabb ételeket enni és barátokat mindenfelé hátrahagyni. Kell végre egy igazi otthon nekem is..- mosolyodtam el szomorúan. Nem arról volt szó, hogy nem szeretnék minden egyes nap a közelében lenni, és csak kifogásokat keresve mentegetőztem, de tényleg nem hiányzott nekem az, hogy bejárjam az egész világot.