Genshin Impact Oneshots

Kaeya Alberich x Reader

Meg is hoztam az új rész varazssuti kérésére, remélem tetszik ^^ <3 

- Megint nem tudsz aludni?- kérdeztem, ahogy kimentem az erkélyre, ahol a fiatal férfi ácsorgott egymaga, pizsamában. A Hold fénye megvilágította barnás bőrét, szemén kivételesen nem volt szemkötő, így jobb szeme sárgásan csillant meg, ahogy felém kapta fejét. Gyengéden öleltem át hátulról, fejem a hátának döntve, karjaimmal átfogtam keskeny derekát. 

- Volt egy rossz álmom - vallotta be csendesen, ahogy vissza könyökölt a korlátra, és kémlelni kezdte az ismerős utcát. 

- Szeretnél beszélni róla?

- Az volt benne, hogy Diluc megölt, és azt mondta.. "Remélem soha többet nem láthatod az apámat, és a Pokolban fogsz megrohadni, áruló". Szinte már csak a szokásos - morrant fel fájdalmasan.

- Oh, Szívem..- öleltem magamhoz szorosabban.- Tudom, hogy nem valami rózsás vele a viszonyod, de hidd el: hiányzol neki. Jobban, mint akárkinek beismerné. Ő is szenved, hiszen nem csak az apját vesztette el, de ellökte magától a fivérét is. Igyekszik feldolgozni a traumákat, hogy meg tudjon bocsátani neked annyira, hogy a sérelmein túllépve újra egy rendes család lehessetek. Látom a szemében a bánatot, akárhányszor szóba kerülsz vagy lát téged. Én hiszek abban, hogy egyesültök majd. Úgyhogy biztosra veszem, hogy nem ölne meg, és nem mondana ilyet neked. Túl fontos vagy számára.

- Köszönöm, hogy... itt vagy nekem, [Név] - fordult velem szembe, s kezeibe vette az arcom. Hosszúra nyúló pillanatokig csak fixírozta az arcom, végül megcsókolt. 

- Csak természetes. Jóban, rosszban. Nem igaz?

- Még meg sem kértem a kezed, honnan veszed, hogy lesz "jóban, rosszban"?- vonta fel egyik szemöldökét, mire megforgattam a szemeim.

- Én az eskü nélkül is tartom magam ehhez, buta.. Mellesleg... nem is ittál?

- Nem. Miért?- döntötte oldalra a fejét, s karjaival magához ölelt közben. 

- Ilyen lelki állapotban mindig csatak részegre iszod magad. 

- Azt mondtad, hogy nem szereted, hogy így kezelem a bánatom, szóval... 

- Édes vagy - nyomtam puszit, lábujjhegyre állva, az orra hegyére.- Ha rossz a kedved, nyugodtan kelts fel legközelebb, vagy keress meg. Rád mindig lesz időm, akkor is, ha nem alszom ki magam. Tudod jól, hogy te vagy az elsődleges dolog az életemben, a te boldogságod a fő prioritásom. 

- Ah, mivel is érdemeltem ki egy ilyen tiszta lelket..?- húzott szoros ölelésbe, amivel szinte eltörte a csontjaimat, de nem bántam. Szüksége volt erre. 

Össze volt törve, és kellett valaki, akire támaszkodhatott, én magam pedig örömmel vállaltam ezt a szerepet. Hisz szerettem őt. Bármit megtettem volna azért, hogy jobban érezze magát, akár csak egy cseppnyit is. Rossz volt nézni az álarcot, amit magára öltött minden nap. Örültem volna annak, ha más is láthatná azt az arcát, amit nem mutatott; a valódi énjét. Ami ugyan tele van kétségekkel, félelemmel, öngyűlölettel, megvetéssel maga felé, fájdalommal és minden keserűséggel, de mindezekkel együtt is gyönyörű lelke volt. Én voltam az egyetlen, aki láthatta sírni, és meggyengülni, aki előtt le merte engedni minden védelmét, s láthattam azt a megsebzett fiatal fiút, aki benne élt. Így volt ez azon az éjjelen is. Beljebb léptünk együtt párat, hogy ne odakint rázza a zokogás, de amint a hálóba értünk, s lábbal be tudtam lökni a terasz ajtót, arcát a nyakamba fúrta, és csendesen sírni kezdett. Fájt így látni, hallani a gyötrődést a hangjában, de jót tett neki mindig ez, hogy kiengedhette azt, amit hosszú napokon át magában tartott. Körkörösen simogattam a hátát, s lágy csókokat nyomtam a nyakára, arcára, hajába, vállára, ahol csak értem. Kezeivel szorította a hálóingem anyagát, könnyeivel pedig teljesen eláztatta azt, de ez foglalkoztatott a legkevésbé. Lassan elkezdtem vele együtt jobbra-balra dülöngélni, ami lassan, de biztosan nyugtatta meg. Szipogva, szemeit törölgetve hátrált egy lépést, én pedig siettem az asztalhoz, hogy zsebkendőt tudjak adni neki, melybe kifújta az orrát. 

- Sajná-

- Nem.- Emeltem fel a kezem, hogy leintsem, mielőtt még belekezdett volna.- Ne kérj bocsánatot emiatt. Nem vagyok dühös, vagy bármi. Nyugodtan sírj, amikor csak szeretnél a jelenlétemben. Azon csodálkozom, hogy ennyi ideig bírtad. Minden oldalad szeretem, nem csak a neves lovas kapitányt, vagy azt a férfit, aki elvisz vacsorázni, és egy nagy halom rózsával ajándékoz meg. Így is szeretlek - töröltem le egy utolsó kicsorduló sós cseppet az arcáról, ajkaimon megértő mosollyal.- Ezen nem fog változtatni a tény, hogy sebezhető vagy. Emberből vagy te is, kijár neked, hogy átéld a fájdalmat, és kiadd magadból, Kaeya.

- Köszönöm - szólalt meg rekedten, ahogy lehunyt szemekkel homlokát az enyémnek döntötte.- Én is szeretlek.

- Tudom jól - fogtam meg kezeit.

=====

Épp hazafelé kísértem el a férfit az irodából, és elkezdtem neki mesélni, hogy mennyire kínos helyzetbe hoztam magamat a főnököm és a kollégáim előtt, mert valamit iszonyatosan félreértettem, és leálltam vitatkozni a felettesemmel, és nem értettem, miért nevet mindenki, még ő is, amikor teljesen idegesen és hatalmas beleéléssel, mutogatva és hadonászva bizonygattam a saját magam igazát, ami azonban abszolút nem oda tartozó dolog volt, mert teljesen máshova akart kilyukadni a kérdéssel, mint amire én gondoltam. Persze a férfi hatalmas nevetésbe kezdett, én pedig csak egyre szélesebben mosolyogtam, hallgatva az őszinte, szívből jövő kacagását. Lehet, hogy rajtam mulatott jót, de megértettem. Utólag én is nagyot nevettem egyik kollegina barátnőmmel a történteken. Azonban az ő jókedve teljesen bearanyozta az egész napom, hiszen ennyire jó kedvűnek ritkán láttam.

- Mi az?- nézett rám, arcán még mindig ott ült a széles vigyora.

- Semmi, semmi... Csak imádom hallgatni a nevetésed. 

- Én pedig imádom, hogy te tudsz a legkönnyebben megnevettetni. Amilyen kis ügyetlen tudsz néha lenni, egész egyszerű dolgod van - bökött oldalba egy sunyi tekintettel.

- Le lehet szállni rólam, na!- röhögtem el magam, miközben beletaszajtottam egy bokorba.

- Na ez csúnya volt!- kapott a karom után, és maga mellé húzott, amit egy sikkantással reagáltam le, mert nem számítottam ilyen visszavágásra.

- Szerintem meg ez volt csúnya, uram!- vágtam egy nagyot a mellkasára, mire csak hátravetett fejjel, hangosan, néha fel-fel horkantva nevetni kezdett. 

- Elnézést, kisasszony - mondta tagoltan a kacagástól.

- Kicsit több komolysággal, ha kérhetem - ráncoltam mosolyogva az orrom, mire fölém gördült, két kézzel támaszkodott a fejem mellett, s minden szavam elállt abban a pillanatban.

- Nem fog menni - kuncogott.- De ha ez is megteszi...- azzal lehajolt, és egy csodálatos csókban részesített.