Genshin Impact Oneshots

Xiao x Reader

Itt is az új rész Dixatunde kérésére, nem ez lett a legjobb írásom, de remélem tetszik ^^

Nem voltam már fiatal, pontosabban annak néztem ki, azonban több, mint ezer hatszáz éves voltam már. Ez annak volt köszönhető, hogy az apám ember volt, míg az anyám adeptus. Sajnos az apám már jó ideje nem élt, de édesanyám még mindig velünk együtt védi Liyuet. Hogy miért velünk? Egyszerű. Nagyjából hétszáz éve kerültünk közelebb egymással jelenlegi párommal, Xiaoval. Nehéz volt elnyerni a bizalmát, de amint sikerült, csak jobban odáig voltam érte, mint addig. Így is komoly volt, kevés ideje volt, mert komolyan vette a Morax által neki szánt munkát, így persze a nemzet védelme volt számára az elsődleges prioritás. Kettőnknek pedig született alig három éve egy aprócska, édes kislányunk. Noha nem igazán szerette volna kimutatni, hogy mennyire imádta őt -ami nagyon rosszul ment neki- igencsak látható volt a szeretete felé. Teljesen megváltozott a hangulata, amikor a kezében tarthatta a gyermekét, többet mosolygott, nyugodtabb volt, nem kínozta annyira az átka, igazán boldognak tűnt. 

- Anyu, tudnál ma vigyázni [Gy.Név]*-re?- adtam kezébe az épphogy totyogós korba lépett szemem fényét. Anyám nagyokat pislogott, nem számított arra, hogy aznap nem tudnám belepréselni a napomba a gyerekvigyázást, hiszen semmi ilyesmiről nem beszéltem neki. Végül egy széles mosoly jelent meg ajkain, majd egy nagy, cuppanós puszit adott a fekete-türkiz tincsek közé.

- Hát hogyne - dörgölte arcát az unokájáéhoz vidáman.- Majd elmegyünk a folyóhoz sétálgatni, és virágokat szedni. Te Xiaoval tartasz?

- Aha, felajánlottam neki, hogy vele megyek járőrözni. 

- Nem örült neki, mi?- vonta fel egyik szemöldökét. Túl jól kiismerte már párom. Ha nem is szavakkal, de tettekkel a fiú mindig kimutatta, hogy mennyire féltett engem, és bármit megtenne azért, hogy biztonságban tudjon. És pontosan emiatt utálta, amikor én is a hivatásomnak éltem. Azt remélte, hogy mivel már anya lettem, nagyobb biztonságban lehetek, mert nem fogok szerinte feleslegesen harcba bonyolodni mindenkivel, aki, vagy ami csak veszélyt jelenthet Liyue lakosainak, de nagyot tévedett, ugyanis imádtam kivenni a részem a védelmezésben. Persze az anyaság csodálatos volt, és minden pillanatot imádtam, de néha jól esett kiszakadni egy-egy napokra a mókuskerékből, s csinálhattam a másik nagy szenvedélyem. 

- Nem hát - nevettem fel.- Azonnal ellenezte, de nem csinálhatott semmit, ha nem vele megyek, akkor egyedül. Ez pedig pláne nem volt szimpatikus neki, szóval kénytelen volt elfogadni, hogy vele tartok ma. Na mindegy is, sietek, mert vár rám. Legyetek jók, szeretlek benneteket!- nyomtam egy puszit anyukám arcára, valamint kislányom pofijára is nyomtam sok puszit, majd integetve megindultam a találkozó irányába. Xiao már hamarabb elkezdte a járőrözést, így nem együtt indultunk, de nekem ez is megfelelt. 

A megszokottnál kicsit többet beszélgettünk ezúttal, aminek elmondhatatlanul örültem. Szerettem hallani a hangját, volt benne valami megnyugtató. Természetes módon a kezem csak akkor engedte el, amikor a helyzet megkövetelte, s minden harc alkalmával a legtöbbet hozta ki magából, hogy minél kevésbé legyek veszélyben. Nekem azonban ez már kellett, így önfeledten iktattam ki a rossz szándékúakat. Néha megterhelő volt anyának lenni; mindig ott lenni [Gy. Név]-nek, közben főzni, mosni, takarítani, és a saját hobbijaimmal is foglalkozni. Amióta nem a Wangsu vendéglőben éltünk, mint a kapcsolatunk, illetve a gyerek előtt, hanem elköltöztünk egy viszonylag nagy házba, ahol mindent magunknak kellett elintézni, kissé nehézkes volt szabadidőt és nyugalmat találnom magamnak. 

Estére én már igencsak elfáradtam. De ez a jótékony, és kellemes fáradtság és izomfájdalom volt. Kézen fogva, ujjainkat összefűzve mentünk el együtt anyámhoz, hogy felvegyük a kislányunkat, akinek első dolga volt, hogy az apja karjaiba kerülve, szorosan hozzábújva visszaaludjon, mivel mire odaértünk, már fél órája szuszókált. Xiao arcán halovány mosoly jelent meg, ahogy pár pillanatra állát a lánya feje tetejére hajtotta, s nyomott rá egy puszit. Megköszöntük anyumnak, hogy vigyázott rá aznap, s immáron hárman indultunk meg hazafelé. Tekintve, hogy volt egy alvó társunk, így mi is csak suttogtunk, ha épp beszéltünk, de leginkább csendben battyogtunk a ház felé. Már csak nagyjából tizenöt percünkbe telt volna, amikor Xiao hirtelen megtorpant. 

- Mi a baj?- néztem rá összevont szemöldökkel, de a gyomrom azonnal görcsbe rándult, ahogy eszembe jutott, hogy baja eshet a gyereknek. 

- Fogd [Gy.Név]-et és- - befejezni azonban nem tudta, mert épp nekünk rontott egy csapatnyi ember. Amióta bővült a családunk, valahogyan nem tetszik ez egyeseknek. Ilyen volt ez a pillanat is; a lányunkat akarták bántani, velem együtt. Xiao gyorsan nekem adta a karjában tartott szeme fényét, és máris a hátam mögé került, hogy lándzsáját előszedve, kivédjen egy támadást, ami a hátamra irányult.- Fuss!- kiáltotta nekem, szemeiben aggodalom csillogott.

- Meg ne merj sérülni!- kiáltottam, ahogy elkezdtem a lábaim szedni, miközben kitértem egyes támadások elől, s minden erőmmel azon voltam, hogy ne érjenek utol.

- Ne merészeljen még egyszer senki a családomra támadni, férgek!- kiáltott fel idegesen Xiao, ahogy felvette maszkját, hogy nagyobb erőbedobással harcolhasson. Őszintén felhúzták őt, nagyon mérges és ideges volt rájuk. Számára a családja jelentett mindent; mi, és az elhunyt yakshak. 

Szemeim könnyek lepték el, szívem a torkomban dobogott a rémülettől. Sok ember szeretett minket, örültek annak, hogy idővel többen védhetik őket, és aranyosnak tartották a lányunkat is. Azonban volt az embereknek egy olyan rétege, mely szemében felháborodást keltett az, hogy új hozzánk hasonló jött világra. Nem tudtam megérteni őket, hogy őszinte legyek. Nem tettünk semmit sem ellenük. A féltékenység részét sem tudtam hova tenni, miszerint mi tovább élhettünk, mint az átlag, huzamosabb ideig voltunk fiatalok, és használhatóak voltunk. Abba azonban nem láttak bele ezek a személyek, hogy a hosszú élet is kimerítő, gyötrelmes, és traumákkal van tömve mindenki számára. Sokkal több embert láttunk meghalni, mint ők az életük során, rengeteg szerettünk távozott el, és több száz fog még a jövőben is. 

Mire a házba értünk, már senki nem volt a nyomunkban, de én még mindig féltem. Meg tudtam volna védeni magunkat, azonban nem mertem volna megkockáztatni, hogy csak egy pillanatra is lankadjon a figyelmem a fáradtságtól, mert az a lányom életébe is kerülhetne, így inkább csak bezárkóztam, bezártam az ajtókat, ablakokat, behúztam a függönyt, s [Gy.Név]-vel az ölemben ültem az ágyon, miközben szorosan öleltem magamhoz kis testét. Addigra már csak szipogtam, de remegésem nem hagyott alább; életemben először féltem igazán az emberektől. Ekkor sem magam miatt, hanem a lányom miatt. Az nem éredekelt volna, ha én meghalok, éltem már eleget. Azonban a gyermekem éltét nem adtam volna senkinek, ahogy a szerelmemét sem. 

Percekkel később, Xiao jelent meg a szobánk közepén, s ahogy megpillantott minket, egy megnyugvó sóhajt kiengedve magából azonnal odasietett hozzánk, és szorosan karjaiba vont bennünket. Éreztem rajta, hogy még feszült volt, azonban egyre jobban sikerült lenyugodnia, ahogy fokozatosan tudatosult benne, hogy nem esett bajunk, és egyben hazaértünk, egyetlen karcolás nélkül. Mindkettőnk arcát elhalmozta puszikkal, ami ugyan meglepett, de meg tudtam érteni, hogy miért reagált így.

- Te egyben vagy?- simítottam arcára, ahogy feltérképeztem testét. Természetesen semmi sebet nem találtam rajta, annál ügyesebb volt. 

- Persze, semmi bajom - csókolt tenyerembe, amit magához szorított. Ennyire kétségbe esetten ritkán láttam őt. Hiába gondolkodott jól, s cselekedett helyesen, nyilvánvalóan rettegett attól, hogy elveszíthet minket, akármelyikünket.- Mostantól nélkülem egyikőtök sem hagyhatja el a házat. Megtiltom, nem lehettek újra ekkora veszélyben!

- De-

- Semmi de! Amíg nem tanítottuk meg, hogyan védje meg magát, és figyelni kell rá, addig semmi ellenkezést nem vagyok hajlandó elfogadni. Megértetted, [Név]? 

- Igen - biccentettem aprót, ahogy alsó ajkam beharaptam.- Köszönöm, hogy vigyázol ránk - néztem szemeibe, melyekben kavarogtak az érzelmek.

- Csak természetes. A családom vagytok - döntötte homlokát az enyémnek, miközben mind a ketten lehunytuk szemünket. 

* Gyerek Neve