We've Already Known

3. Mia

- Mesélj, mi van veled mostanság? Olyan ritkán beszéltünk, akkor is a legtöbbször én hívtalak. - Ashley dorgáló hangja egy halvány mosolyt csal arcomra - Van már valaki? - megállok mozdulataimban miközben elé teszem a teát, hiszen így november végén elég hűvös van.
Vajon, ha elmesélném neki, hogy azóta nem volt semmilyen nemű kapcsolatom egyetlen egy férfi egyeddel sem. Vagy ha azt mesélném el, hogy tegnap felhívtam életem megkeserítőjét és értelmét egyben, majd végig bőgtem az éjszakámat.
- Mia, minden rendben?
- Persze. - térek vissza azonnal a valóságba és egy hamis mosollyal telepedek le mellé.
- Ugye tudod, hogy nekem nem kell hazudnod?
- Nem hazudok, jól vagyok. - kissé erélyesebb hangon szólalok fel - Beszéljünk másról.
Ashley órákon át féktelenül csacsog, mindenféle apró, jött-ment, értelmetlen mozzanatokról, az állítólag - nélkülem - unalmas napjaiból. Annyira jól esik, hogy eltereli a figyelmem, mégis nagyon-nagyon bűntudatom van, amiért képtelen vagyok teljes mértékben ráfigyelni, hisz gondolataim, akkor is egyetlen ember körül forognak.
William Di-Laurentis.
Hogyan reagálnám le, ha találkoznánk? Ha beszélnénk? Ha megszólítana? Ugyanolyan charme-os és szemtelen, mint volt? Hülye kérdés. Persze, hogy az. El tudom képzelni, hogy ugyanolyan szívdöglesztően néz ki, mint anno. Hiányzik a hangja, a mosolya, a szeme, a gödröcskéi, a gyönyörű fogsora, a nevetése, a testtartása, a mozdulatai, az izmos teste, karja, amivel esténként átölelt. Ő maga hiányzik. Annyira veszettül meg akarom ölelni és közben ütni, ahol érem, majd pedig csókkal begyógyítani gyenge próbálkozásom által sújtott fájó pontjait, hogy utána ő tehesse ezt meg velem. A felépülésemhez szükségem van rá. A létezésem függ tőle. Tudni akarom mit csinál, kivel van. Hány nő élvezheti a biztonságot nyújtó karjai között a megnyugvást? Hány nőt mutat be kézen fogva az édes gyönyörnek, ami engem illetne? Miért kellet így történnie? Miért nem tudok nélküle teljes életet élni? Mért kell egy selejtnek lennem? Miért? Miért!
- Mia?
Észre se vettem, hogy könnyeim folyni kezdtek és ajkaim is megremegnek miközben fogaim összeszorítva próbálom visszatartani a sírást, mely azóta kikívánkozott belőlem, ahogy Ashley átölelt. Úgy éreztem magam, mint amikor még ott voltam és ő velem. Fejem rázva nézek Ashley aggódó tekintetébe, melyek teli vannak kérdésekkel és együttérzéssel, hiszen sejti, hogy miért történik mind ez.
- É-én nem tudom...
- Mit nem tudsz?
- Én felhívtam, Ash...
- Tessék? Kit hívtál fel? - közelebb ül és megfogja a kezem.
- Őt.
- Uram Isten, Mia! Ennyire hiányzik? Beszéltetek?
- Hallgattam a hangját... - mély levegőt veszek és érzem hamarosan törik az a bizonyos mécses - Hallani akartam.
- Nem szólaltál meg a telefonban?
- Felismert. A sírásomról.
- Istenkém, annyira, de annyira sajnálom. - magához ölel én pedig keservesen sírva bújok ölelésébe - Nem kell bulizni mennünk. Maradjunk itthon, rendelek kaját, nézünk filmet vagy...
- Nem! - hangom késként vágja félbe Ash mondandóját - Bulizunk és keresek egy palit!
- Mia, erre igazán nincs szükség...
- Nem érdekel! Szükségem van rá! Vagy nélküled megyek vagy veled, de most be kell rúgnom!
- Menjünk, de előtte be kell vallanom valamit...
- Nem kellenek a kifogások! Csak mennyünk készülődni.

Meg kellett volna hallgatnom...

Mindneki az önzetlenségről beszél. Ez vajon egyen rangú lehet a "minden ember célja a boldog élet" teóriával? Kezelhetjük egyformán őket? Ha mindne ember önzetlen lenne, akkor senki nem szenvedne. Egy ember már pedig nem fogja tudni megváltani a világot. Hányan gondolhatják ezt? Lehet csak cselekedni kéne? De aki nem mer? Akkor már merészségről és félénkségről beszélünk. Már ott tartunk hogy a gyengék erősek, az erősek pedig gyengék. Önzetlennek lenni sok mindent jelenthet. De mindegyik célja ugyan az és ugyan oda vezet. A másik fél boldogságát előtérbe helyezni, ezáltal szenvedni. Csak a mindennapi érzés. Hiszen boldog vagyok ha mosolygsz... mással de mosolyogsz. Önzetlennek lehet-e nevezni az embert, akinek cselekedetei önzetlenek, de gondolatai önzőek. Hisz az azért gondolat, mert megvalósíthatatlan. Önzetlen vagyok, mert engedlek elmenni, önzetlen vagy, mert mész annak ellenére hogy maradni akarsz. De ő önző mert érdekeljük, se mi, se a vágyunk. Lehet hogy menni akartál. Sajnálom hogy visszafoglak.

- Egy Margarita és egy Tequila Sunrise lesz! - a pultos egy kacsintás kíséretében fog a koktélaink elkészítéséhez.
- Találtál már valakit, aki tetszik? - Ash a vörös koktél ruhájában fészkelődve hajol fülemhez, hogy a hangos zene ellenére is értsem kérdését.
- Hm... Azt hiszem ő tetszik.
Egy fekete hajú férfi a korlátnak dőlve áll háttal a tömegnek. Talán azért is fogott meg, oly annyira a testtartása, mert olyan mint ő. Pont olyan. Ugyanolyan...
- Ash...
- Mia, ezt akartam elmondani. - nagyszemekkel nézek barátnőmre ki aggódva tekint rám hol pedig Willre.
Mert igen. Aki ott áll, fölényes, arrogáns testtartásaal, az kérem szépen Will Di-Laurentis.
- Tessék? - hangom hisztérikus.
- Mondtam, hogy ne jöjjön, azt mondta látni kell, de nem megy oda hozzád és nem beszél veled. Nem tudtam megállítani Mia. - kétségbeesett hangjától megjelenik a balvállamon ülő ördögöcske, majd a jobbon az angyalka, kik harcot vívnak, hogy hülyeséget csináljak vagy se.
- A koktéluk, hölgyek!
Egyszerre húzom le a koktélt és Ashre nézek.
- Megkeresem a DJ-t. - kacsintok, majd egy sznyi mosoly kíséretében kecsesen lépkedve keresem a galérián álló, immáron tömeget pásztázó Will szemét, amelyeket hamar megtalálok.
Akárcsak az első találkozásnál végig nyalok ajkaimon, mely hatására tekintete elsötétül, akárcsak a múltban. Egy furcs aparadoxonba csöppentem. Mondanom sem kell, hogy kinyert.
A kisördög a bal vállamon.