We've Already Known

9. Mia

18 hetes terhes vagyok, szóval 18 kegyetlen héten vagyunk túl, legalábbis Will számára biztosan az volt. Nehezen bírja a hangulatingadozásaimat kezelni, de főleg a vádlásaimat. Általában ezek kiváltó oka, hogy későn jár haza. Ráadásul új aszisztense lett, aki egy amazon. Úgy riszálja a csípőjét, hogy minden férfi alkalmazott megnézi. Egyszer voltam bent Willnél, meglepetésként szerettem volna menni, hiszen úgy volt, hamarabb haza jön, hogy mehessünk az ultrahangra, ahol a baba neme derült ki, azonban nem akartuk megtudni. A nővel akkor találkoztam először vele, pont a portánál beszélt valakivel, én meg bemutatkoztam a portán, mint Mrs. Di-Laurentis. Fél füllel meghalhatta ugyanis azonnal rám nézett és a már nagy hasamon állapodott meg a tekintete, majd gúnyosan elmosolyodva indult a liftek irányába, velem együtt. Egy szót nem szólt hozzám, na nem mintha szerettem volna bármit is beszélni vele. Az utolsó emeleten szálltam ki, akárcsak ő és mit nem ad az ég. Hát nem ő is a férjem irodájához ment? Kérdőn felvont szemöldökkel nézett rám, mi szerint ő az aszisztense és, ha találkozni szeretnék a főnökkel, vele kell időpontot egyeztetnem. Közöltem vele, legalábbis próbáltam, hogy én a felesége vagyok és nekem nem kell időpontot kérném. Annyira erősködött és annyira felhúzott, hogy kiabálni kezdtem, az idegeskedéstől pedig még a méhem is elkezdett görcsölni. Fájdalmas rogytam a földre miközben hasamra szorítottam kezeimet. Will nagy lendülettel nyitotta ki, hisz gondolom behallatszott a kiabálásom. Felálltam, majd nagy hanggal fújtam tovább a magamét. Az a nő egy ribanc.
Will pedig még azt is megjegyezte, hogy igazán otthon maradhattam volna és nem kellett volna jelenetet rendeznem. Mondanom sem kell olyan jól esett, hogy rögtön haza mentem és egyedül indultam a dokihoz. Onnan persze már ketten jöttünk haza, de akkor is haragszom rá.
- Mia ez így rendben lesz? - éppen a baba szobát festi Will én pedig dirigálok neki.
- Nem! Annak jobbra kell állni! A lámpa srég!
- Akkor így? - fújtatva igazított rajta.
- Nem! Miért nem érted? Nekem jobbra!
- Akkor csináld meg úgy, ahogy akarod vagy menjél ki innen! - mostmár ő is felemelte a hangját.
Becsapva magam után az ajtót mentem át a szomszéd szobába, ami a mi hálónk és az ágyba feküdve kezdtem sírni. Miért ilyen nehéz ez? Miért ilyen kegyetlen az élet? Miért nem tud türelmesebb lenni? Miért nem tudok kevesebbet hisztizni? Miért nem tudjuk megbeszélni? Megbeszélni... hiszen meg tudjuk beszélni.
Pár perce már biztos szenvedve fekszek itt, mire fejbecsap a felismerés. Felkelek és kinyitom az ajtót, de akkor beleütközök a célszemélybe, aki éppen az ajtókilincset készült megfogni.
- Sajnálom!
Olyan egyszerre ejtjük ki ezt az egyszerűnek tűnő szót a szánkon, hogy mi is meglepődünk, majd mosolyogva kissé könnyes szemekkel csókoljuk le egymás kivuggyanó gyémánt cseppjeit.

A gyermek egy, olyan gyönyörű áldás, amelyet nem sokan értékelnek. Sokan megtapasztalnak, de nem sokan tudják mekkora felelősséggel is jár. A nevelés és a családi háttér az, amit biztosítani kell egy gyermek számára. Nem az anyagi javakról és feltételekről beszélek, hanem, hogy megtanítsuk szárnyalni ebben az eltorzult világban. Ha tud repülni, nincsenek előtte akadályok. Minden embernek tudnia kéne repülni és ezzel segíteni egymást. Meg kéne tenni a sáját érdekünkben és a másik érdekében. Hogy hogyan látom a világunkat? Mint egy kert. Egy gyönyörű virágoskert, amit már nem locsolnak, nem kapálnak. Teljesen elhanyagoltak és a különböző gyomnövények élhetetlenné tették a földet, majd szép sorjában hervadnak el a virágok. Ilyen ez a világ... nem, inkább a társadalom. Kihaltak a virágok és felborult a körforgás. A méheknek nincs lehetőségük mézet termelni. Nem tudnak dolgozni. Nincs munka, nincs kereset. Nincs kereset, nincs élelem. Nincs élelem, nincs megélhetőség. A körforgásra szükség van. Úgy hogy kérlek Istenem, ne tagadd ki ezt a társadalmat kegyeidből. Ó, mélységesen megalázkodva esedezem kegyelmedért saját és mások élete érdekében, gyermekem érdékében.

Az utolsó hetekben járok. Július van és e hónap közepére írták ki a baba jöttét. Willel éppen a babaváró buliról beszélünk, amelyre tegnap kerítettünk sort.
- Akkor is édesapád volt a legnagyobb meglepetés a bulin! - nevet miközben a másodikféléből szed egy adagot magának.
- Nem tudta, hogy abban vannak a lufik.
- De hisz elmondtuk. - kacag tovább.
- Igen, de anya hozott még egy dobozt. Amiatt, hogy abba legyen a pótlufi, ha baj történne, de végül nem lettek lufik. Akkor viszont már anya ráragasztotta, hogy lufik. Apa figyelmetlen volt nem tudta melyik az eredti és igen. - egy zöldbabot szúrok fel a villámta miközben hevesen gesztikulálva védelmezem szüleim.
- Akkor is vicces volt. Még szerencse, hogy nem az udvaron volt a doboz, hanem a garázsban. Meg kellett lepődnünk még egyszer a tömeg előtt.
A rózsaszín lufikat még a hivatalos kihirdetés előtt újra össze kellett szednünk. Édesanyám készítette hiszen, úgy beszéltük meg, hogy ő és apu tudni fogja a baba nemét, csak én, Will és a barátaink nem. Viszont mivel mi is segítettünka doboz újra készítésében így kétszer lepődtünk meg.
- Adhatok én nevet a kislányunknak? - a teliszájú Will kérdése némiképp meglep, hiszen nem beszéltünk még erről.
- Szeretnéd meglepetésnek vagy beszéljünk róla?
- Már tudom, hogy hogyan szeretném elnevezni. És szeretném, ha meglepetés lehetne. - lágyan mosolyogva hallgatom, majd mikor rám emeli tekintetét rögzön magyarázkodni kezd - Mármint nem szeretném rád erőltetni vagy valami.
- Benne vagyok. Bízom benned.
Az evés befejezése után a kanapén fekszek, amíg ő a hasamat puszilgatja és simogatja.
- Szia Csöppség! Tudod alig várom, hogy a kezeim közt tarthassalak. Két okból is. Az első és a leglényegesebb, hogy gyönyörködhessek benned. Biztos vagyok benne, hogy egy igazi kis nagyszájú hercegnő leszel. Szét fogom puszilgatni a kis pufok pofidat. Bizony, készülj fel rá. A második ok, hogy anyád már elég kiéhezett. Annyira nem bír magával, hogy szinte minden este kényeztetnem kell őt. Kis telhetetlen és szerinted jár érte viszonzás. Nem-nem. Önző édesanyád van, csak hogy tudd. - megcsapkodom a fejét, de éles fájdalom hasít a méhembe.
- Érezted? - csillogó szemekkel veszem tudomásul, hogy ismét rúgott egyet.
- Tudtam én, hogy édesapádra mindig odafigyelsz! - nevetve hagyom, hogy összevissza puszilgassa hasamat.

Már letusolunk és alváshoz készülődünk, amikor valaki hívja telefonon.
- Rendben. Azonnal indulok!
A bejárati ajtó felé veszi az irányt egy szó nélkül.
- Hová mész?
- Dolgom van, majd jövök. - hozzám fordulva nyomna egy csókot homlokomra, ha nem húzódnék el.
- Miért fontosabb a munka, mint én?
- A munkából hozom, azt a pénzt, amiből veszed magadnak a méregdrága ruhákat, cipőket, táskákat és egyebeket. Te nem dolgozol, mégis miből tartanánk el magunkat, ha nem dolgoznék? - felemli hangját, hisz előző tettemmel igencsak felhúztam.
- Szerinted engem érdekel a pénz? Kurvára nem! Az se érdekelne, ha egy putri panelházban élnénk! - kiabálok én is.
- Azért megnézném, hogy mennyire húznád a szád, ha nem egy luxus életet élhetnél!
- Miért beszélsz így velem? Hogy mered? Nem én vagyok az, aki azért ragaszkodik egy céghez, mert képtelen az apja halálát feldolgozni! - a szavak gondolkodás nélkül csúsznak ki a számon, főleg, hogy már az a bizonyos vörös villogó is bekapcsolt.
Fájó pontra akartam taposni, hát megtettem. Köztudott, hogy nehezen viselte, hogy ilyen hamar át kellett vennie a céget.
- William...
- Menj fel a szobába. - vészjóslóan halkan suttogja a szavakat, lehunyt pillákkal.
- Sajnálom, William. Nem gondoltam komolyan. - próbálom bizonygatni, hogy tényleg így van.
- A kurva életbe, Mia! Most azonnal menj fel, mielőtt még valami olyat csinálok, amit meg fogok bánni! - rám ordít én pedig könnyes szemekkel szaladok a lépcsőhöz.
Majd már csak a bejáratiajtó csapódását hallom és a kocsi motor felbőgését.
Hasam eszeveszettül görcsölni kezd lábaimon nedvesség csurog végig.
A magzatvizem...
"Az idegeskedés, megindítjatja a szülést és veszélyeztetheti a baba állapotát."
Orvosom szavai járnak a fülembe miközben Willt hívom, de nem veszi fel. A következő szám Ashley.
- Ash! Elfojt a magzatvizem! Jön a baba!