We've Already Known

1. Mia

Az élet keserédes. Ha belegondolunk minden nő egy kicsit Éva és minden férfi egy kicsit Ádám. Mindannyian belekóstolunk a legjobba, az édesbe, ami már annyira csömör, hogy összetapad a szám, mintha az élet képletesen el akarna csitítani. Kaptál a jóból, most már ne panaszkodj. Mi van, ha valaki még ezek után is panaszkodik? Mi van, ha valaki csak akkor látja meg a jót, ha elveszti? Egyszerű a válasz. Az élet hagyja, hogy megbillenjen az almás kosár, hogy aki akar, hagy menjen. Belekóstolhat a nagy betűs Életbe. A keserű, rideg, törékeny valóságba. Egy nagy gépezet apró csavarja. Ezek vagyunk mi emberek. A bábuk a sakk táblán. Az élet egy játék és mi a kellékek vagyunk. Minden épp eszű ember ezek láttán, mászna vissza a kosárba. Az élet viszont nem nyújt segítő jobbost. Gúnyosan vigyorog ránk, miközben egyetlen szót suttog, egyre és egyre hangosabban, amíg már kiabálássá nem válik. "Megmondtam!"

- Miss Walton! - a levegőben süvítő éles hangra felkapom feje, mely az idős Mrs. Johnsontól származik - Új vevő jött kérem figyeljen jobban. - dorgált meg, majd tovább állt.

Egy gyors bocsánatkérő meghajlás után, minden figyelmem a vevőre összpontosult, ki napszemüveget viselt... télen? A kalap kimondottan jól állt neki, akár csak a fekete szövetkabát. Fekete bőrkesztyű, fekete vasalt nadrág és fekete lakkcipő. Kissé unalmas szettjét a kezében tartott könyv törte meg, mellyel felém indult meg. Összeszedve magam, veszem elő a legkedvesebb mosolyom.

- Jó napot! Csak ez lesz?

Válasz helyett csak egy kézintést és egy bólintást kapok. Milyen egy arrogáns, nagyképű fafej. Mély levegőt véve igyekszek a szerepemben maradni, miszerint mindig a vevő a jó, tehát nem kiabálhatom le a fejét még akkor sem, ha ilyen bunkó.

- Esetleg egy tasakot kér? Mivel közeledünk a Valentin naphoz emiatt ilyen rózsaszín és szívecskés tasakunk van csak. - mutatom fel az említett darabot - De adhatom az egyszerű barnát is. - a két darabot egymás mellé tartva várom, hogy válasszon, mire rábök a szívesre.

Rendben akkor továbbra sem beszél. Kicsit elszégyellem magam, mert mi van, ha tényleg néma. A könyvet elém teszi a pultra, mire bennem reked a levegő, hiszen az egyik, hanem a legkedvesebbik könyv számomra, a Szerelmünk Lapjait tette elém. Biztosan a barátnőjének, vagy feleségének viszi. Lehúzom a könyvet és a tasakot, majd a táskába belecsúsztatok egy kis üdvözlőkártyát, a könyv mellé és átadom neki. Ujjaink egy pillanatra találkoznak és hirtelen a jobb kezemmel, meg kell, hogy kapaszkodjak a pénzérgépbe. Mint egy áramütés, úgy kúszik elmémbe egy kedves emlékkép.

"Közelebb lép, majd derekamnál fogva ránt közel magához, akkora lendülettel, hogy neki esek izmos mellkasának. Kezeimmel vállaira kapok az egyensúlyom megtartása érdekében.

- Szóval féltékeny vagy? - suttogja közel hajolva fülemhez, majd óvatosan ajkai közé veszi piercingem. Megborzongok és egy kis sóhaj szökik ki ajkaim között - Ezt egy igennek veszem."

Will...

Fejem rázom, hogy visszakerüljek a valóságban azonban az idegen már eltűnt, a könyv és tasak ára a pulton hever egy elég nagy borravalóval együtt. Ismerős volt, mégis olyan furcsa, szokatlan és idegen egyszerre.

Ismerősen idegen.

Elnyomás a legkegyetlenebb dolog, amiben valaki, valaha is részesülhet. Érintve lenni még csak-csak könnyed, de benne élni. A korlátok, a szabályok, a bizalmatlanság a másik fél felől, a meggondolatlan szavak és tettek, melyekkel fel sem fogja a következmények súlyát. Egyszer egy idős bácsi azt mondta nekem, hogy az utcán élő pszichopatákat be kéne zárni és megismertetni a világgal, hogy milyen emberek vannak. Velük kéne foglalkozni, mert felháborító, hogy nyíltan teszik mind azt amit. De kérdem én. Mi van azokkal, akik nem nyíltan, nem hirtelen, nem gyorsan, hanem csendben, fájdalmasan és lassan szipolyozzák ki belőled az életet? Azokról az emberekről miért nem beszélünk? Hány embert tesznek tönkre, akikről nem tudunk? Egy mérgező légkörben élni, benne felnőni felér egy gyilkolással, mégse vezetik számon a mentális gyilkosságok számát. Túl sokat mutatna a szám. Túl sokan vannak. Túl sokan vagyunk.

- Hiányzol, Mia! Mikor engeded, hogy elmenjek hozzád? - Ashley könyörgő hangja harsog a telefon túl oldalán, mely elbizonytalanít.

- Tudod, hogy csak attól félek, hogy mi van, ha követnek. Tudod, hogy mindenre képesek. A szüleim megnyugodtak, mert anya beavatta apát, hogy jelentkezem, amikor úgy érzem, hogy erősebb vagyok.

- Erős vagy, Mia. Olyan dolgokon vagy túl, amiket nem mindenki bírt volna. Tudod, hogy neki is hiányzol, ugye?

A levegő bennem reked.

- Honnan tudsz te róla? Ugye nem beszélsz vele? Ashley, ha meg tudja, hogy beszélsz velem ide fog jönni és, akkor minden előröl fog kezdődni és felesleges volt ez az egész és...

- Mia! - éles hang szakítja félbe értelmetlen, összefüggéstelen monológom - Ő lett az új prof az egyetemen. Pénzügyet tanít, bár igazából többnyire csak előadásokat tart.

- Értem. - nagyot sóhajtok, miközben szemeim lehunyva túrok hajamba és a londoni lakásom ablakából kémlelem az élet zajlását - Jövőhéten gyere. Pénteken délelőtt dolgozok, délután kimegyek érted a reptérre.

- Ez komolyan mondod? - a boldogság csak úgy sugárzik hangjából, hogy az én arcomra is felkenődik a mosoly, mely most Ashley arcán is biztosan ott pihen.

- Igen-igen. Pakolj két hétre.

- Ó, te jó ég! El kell mennünk bulizni. Muszáj, hogy lássam a saját szememmel a híres-neves londoni fiúcskákat. Be kell mutatnod az összes menő helyet. - nevetve hallgatom barátnőm boldogság hormon túlcsordulásából kialakuló szövegelését.

Később fáradtságomra hivatkozva teszem le a telefont, majd az ablak előtti fotelbe elhelyezkedve iszom meg a mézes teámat. 8 hónapja jöttem el, pontosabban elmenekültem. Szeretném azt mondani, hogy előle, de valójában magam elől.

Ezt az apartmant a félre tett pénzemből vettem meg. A 12. emeleten vagyok és ezáltal gyönyörű kilátásom van a városra, főleg, hogy egy hatalmas ablak is segítségemre szolgál a látványban. Minden este, munka után elkészítem a teám és ideülve figyelem az embereket és próbálok rájönni, hol rontottam el.

Most már a boltban lévő pasason is gondolkodhatok. Ismerősen idegen volt. Az érintése, a testtartása, a dominancia és határozottság, amit magából sugárzott. Túlságosan is ismerős érzéseket keltett bennem, mint akkor amikor megpillantottam Willt.

Az emlékre elmosolyodom, majd gondolataimból kiszakítva magam szentelem továbbra is minden figyelmem az embereknek, miközben érzem, hogy keserűségem és tehetetlen valóm, testet öltve homályosítja látásom, majd szabadulva száguld le arcomon, hogy a padlóra érkezve tűnjön el, mintha sosem létezett volna. Ez az aprócska történés az idősíkon, a csendben hangosan koppanva adta társai tudtára, hogy itt az idő.

Én pedig továbbra is mosolyogva figyelem a nagy betűs Életet.

Az önsanyargatást sokan gyengeségnek tartják. Gyengének azt, aki nem talált jobb megoldást. Talán csak nem akart. Személy szerint úgy gondolom, hogy meghúzni a pengét, vagy lenyelni a kapszulát, nem gyengeség. Gyengeség az, ha valaki képtelen megszabadulni a bántalmazótól. Hagyja magát és hitegeti, hogy jobb lesz. Valamikor biztosan megváltozik, de valójában nem fog. Ha már kimutatta a foga fehérjét, soha többet nem fogja elfödni azt. Miért lenne jobb, ha már megmutatta magából a legrosszabbat. Ha érzed, hogy egy cipőben járunk fuss. Fuss amilyen messzire csak tudsz, ahogyan én tettem, csak vigyázz. Ha bekerülsz a körbe és követed a megjelölt pályát, vigyázz kihez jutsz. Ne járj úgy, mint én.