We've Already Known

7. Mia

Úgy érzem magam, mint a vízzel teli borospohár, melybe folyamatosan csepegtetik az áttetsző folyadékot, amikor is a legváratlanabb pillanatban, mikor senki sem látja lassan elkezd kifolyodogálni belőle a nedű. Lassan mossák az üveg orcáját, melyek hamar felszáradva tüntetik el nyomukat, mintha ott sem lettek volna, így a vízet tovább adagolják a pohárba, hiszen úgy látják bírja. Mindörökké bírja, hisz az eltitkolt pillanatokról senki nem tud. Senki nem tud rólam csak én és a könnyeim, kik szabadságért menekülnek a szomorúság kalitkájából, mely szemethunyva a hazugságok felett, hagyja, hogy a szökevények lassan, észrevehetetlenül szublimáljanak egy jobb kalitkáért imádkozva.

Két hete vagyok itt és szüleimmel, valamint a fontosabb barátaimmal már találkoztam. Ashvel együtt jöttünk haza és ő kifejezetten örült annak, hogy végre itthon vagyok. Hogy tényleg otthon érzem-e magam? Nem tudnám biztosra megmondani. A napokban Will rendkívül furcsán viselkedik, én pedig szarul vagyok. Szó szerint és barátnőm már gyereket beszél a méhembe. Nem azt mondom, hogy nem örülnék neki, de azt sem tudom, hogy William miként fogadná ezt. Persze csak akkor, ha ilyen történne.
- Jaj, Istenkém! Mia csak el kéne menni a doktorhoz! Vagy kihívjam neked? - Ashley épp a hajam fogja miközben én a gyomrom tartalmát ürítem a WC-be.
Ha dokit hív, azt látni fogja Will. Nem akarom, hogy aggódjon, még akkor se, ha feltűnően túl sokat tartózkodik az irodájában és itthon a dolgozószobájában.
- Ne hívj dokit! Jól vagyok... - elhaló hangon hajolok újra a WC felé, hiszen, ha jól érzem, még nincs vége.
- Legalább hagy hozzak egy terhességitesztet! Azt mondtad, a múltkor nem védekeztetek, vagyis az utóbbi alkalmakkor, egyszersem! Ez gyanús, Mia! - kétségbeesetten emeli fel hangját, mire én sírva fakadok.
Jézusom, mi van velem?
- Jézusom, ne haragudj! - megölel, felállít a WC-től és bevezet a hálóba, én pedig innenstől kezdve csak felmászok az ágyra és körbetekem magamon Will takaróját, majd párnájába dugom a fejem és nagyokat lélegzek. Olyan mintha itt lenne.
- Kérhetek Nutellát és Ben&Jerry's-ből tudod van az a süti darabos. Csokis süti darabkákkal. - halkan beszélek, mint egy gyerek, aki könyörög egy kis csokiért a boltban.
- Hozok, Drágám! - ad egy puszit a fejemre, majd elhagyja a házat, én meg olyan szinten magányosnak éreztem magam, hogy sírni kezdtek és, oly annyira fejemre húztam a takaróját, hogy a fejem búbja se látszott ki.

Minden ember hoz döntéseket. Jólat, rosszakat. Honnan tudjuk, hogy jók-e vagy rosszak-e? Ki az, aki ezt eldönteti? Kinek a szemszögéből szemléljük, aki döntött vagy akire ki hatott? Miért nem lehet szubjektív? Azt mondják emberek vagyunk és az emberek hibáznak, de azért élünk, hogy kijavítsuk őket. Én nem tudtam kijavítani őket. Sose tudtam és nem is fogom tudni, mert a saját boldigságom a hibám. Ha megpróbálnám kijavítani, akkor más boldogságát venném el. Vajon, ha mindenki a más boldogságát venné előtérbe, lenne esély a javításra? A boldogságra? Ki tudja, lehet, hogy az önzetlenség a kulcs, de mi van, ha nem? Ki mondja meg a választ, ha a Nap is önzetlen a Holdért? Az égierők mintaképe tükrözi az önzetlenséggel járó kellemetlen mellékhatást, a fájdalmat. Amely kinek a félelem megtestesítője, kinek élvezet és kinek egy esély a boldogságra. Az önzetlenség az alany, a fájdalom a kulcs, a boldogság az ajtó és a mögötte megbújó szoba, titkaival együtt, a jövő.

- Megjöttem! - Will édes hangja tölti be a házat, akárcsak egy-két órával ezelőtt Ashleyé.
Nem tudom mennyire nyújthatok szép látványt a kisírt szemeimmel, a taknyos zsepikkel, melyek félig a kanapén és félig a földön vannak hanyagul. A fagylaltom az asztalon olvadozik, én meg elkeseredve szorongatom a kezeim közt a pozitív terhességi tesztem.

"- Megjöttem! Itt a doboz, hoztam kettőt biztos, ami biztos. - szabályosan hozzám vágja a terhességi teszteket, amiket felkapva rohanok a fürdőbe és bezárkózom.
Amint végeztem, vártam pár percet. Ash már kétszer próbált benyitni és bekéredzkedni, de sikertelennek bizonyult, hisz közöltem vele, hogy addig nem jöhet be, amíg meg nincs mind a kettő eredménye.
A letelt idő után félve tekintettem meg a tesztet, melyek két csíkot mutatnak. Nagyot nyelve fordítom meg a dobozt, hátha rosszul emlékszem a vonalak mennyiségére és azok jelentésére.
Egy csík nem terhes. Két csík terhes.
Térdre esve borulok le a csempére és immár öröm könnyeim kezdenek folyni, hisz egy baba belőle és belőlem a legcsodálatosabb dolog a világon. Nem is kívánhatnék többet csak, hogy szeressen minket...
Mi van, ha nem kellünk neki? Mi van, ha kidob? Vagy, ami a legrosszabb közli, hogy vetessem el vagy menjek el? Nem akarom megint itt hagyni, de a babát is akarom.
Szipogva simogatom hasam és mosolyogva beszélni kezdek, a kis életnek, aki a hasmban növekszik.
Kinyitom az ajtót és Ashlyre nézek, aki könnyes szemekkel ül az ágyon.
- Baba?
Mosolyogva és sírva bólogatok, majd odarohanok és magamhoz szorítva sírunk ketten együtt.
- Bassza meg! Kurvára keresztanya leszek! - hangosan felnevetek Ash kijelentésén és már nem is aggódok azon, hogy Will mit fog szólni."

Az emlék miatt újra potyogni kezdenek könnyeim és hasamra simítok.
- Angyal? - egy aggódó szempárba nézek, aminek tulajdonosa táskáját eldobva siet a kanapéhoz és elém térdelve bújik kitárt karjaimba, melyekkel az imént jeleztem neki, hogy szükségem van rá.
Annyira megkívántam őt. Újra szeretkezni akarok vele. Úgy, ahogy Londonban tettük.
- Szeress.
- Szeretlek, Angyal mindennél jobban, hát nem érzed? - kétségbeesetg hangjára és erős tartására, mely a derekamnál érződik igazán.
- Szeress minket. - javítom ki magam, majd időt nem hagyva csókolom meg.
- Nem igazán értelek, kérlek segíts nekem. - halk hangja simogatja dobhártyámat.
Újra sírni kezdek és követelem, hogy vegyen az ölébe, amit azonnal meg is tesz. A terhesség miatt, olyan hangulatingadozásom van, mint amilyen még talán soha. Egyszer rávetném magam, utána meg, csak ölelném.
Hosszú percekig öleljük egymást és biztonságba érzem magam, a baba is biztonságban érzi magát. Tudom, hogy így van. Így kell lennie.
- Szeretlek, Mia.
- Én is szeretlek Will.
- Csinálok egy fürdőt, rendben?
Lassan bólogatok miközben arra gondolok, hogy hogyan fogok színt vallani neki, a közös kis életkénkről.