|| 𝕋𝕆𝔾𝔼𝕋ℍ𝔼ℝ || [𝕏𝕀𝔸𝕆 𝕏 ℝ𝔼𝔸𝔻𝔼ℝ] II.

|| 6. FEJEZET ||

-Háború? -Kérdezem látszólag nyugodt hangon, habár Venti kijelentése minden volt számomra, csak megnyugtató nem -Mármint, nyilván. Számítottam arra, hogy a cselekedetemből háború lesz, de van egy olyan érzésem, hogy a Shogun ígyis-úgyis kirobbantotta volna azt. Nem így van?

-De igen. Ei, azaz a Shogun megszegte a nekünk tett ígéretét, amikor téged, mint bérgyilkost elküldött ide, Liyuebe. Régen, még talán te sem születtél meg, [Név], az Archonok egy szerződést kötöttek...

Miközben hallgatom, lassan visszaülök a helyemre, ahol ezelőtt ültem. Xiao továbbra is állva marad, látszólag ő sem a legnyugodtabb jelenleg. Ahogy senki sem, az itt jelen levők közül.

Venti átveszi a szót-Kötöttünk egy szerződést. Ei azt parancsolta nekünk, hogy...-Sóhajt- Hogy töröljük ki teljesen Khan'riat, cserébe pedig békén fogja hagyni a területeinket, a népünket. Akkoriban ő volt a legerősebb, szóval nem tehettünk semmit...

A szívem kihagy egy ütemet.

- Amint te azonban betetted ide a lábadat, ez az egyezmény megszűnt, legalábbis Ei számára. Felborult ez az egyezmény, vagyis ez azt jelenti...

-Hogy a Shogun háborút akar?

Mordul fel Xiao.

-Milyen uralkodó az, aki veszélyezteti a saját embereit, csak a saját önző céljából?

-Ei mindig is a saját eszméjét tartotta szem előtt, az Örökkévalóságot. Inazuma szerinte mindent megér, még akkor is, hogyha ezért embereket kell feláldozni, hogy fennmaradjon- Válaszolja Zhongli, Venti pedig bólint egyet.

-Mit tehetnénk hát akkor? -Billentem oldalra a fejemet, mindenki Zhonglira tekint, azonban nem ő szólal meg.

-A legjobb az lesz, ha a többi Archont nem vonjuk bele. Túl nagy felhajtást csinálnának ebből, magunk között kell lejátszatunk ezt az egészet- Venti.

-Úgyis el fog menni a híre annak, hogy itt kitört a háború -Beidou.

-Ismerjük a többi Archonokat. Ha nem kérjük, nem avatkoznak bele, és ez így lesz jó- Bólint Zhongli.

-Szóval először is, katonákat kell képeznünk. Bár Einek rengeteg van, én is fogom hozni Monsdtad Favonius Katonáit, Lapis, te pedig gondoskodj arról, hogy Liyue is fel legyen készülve, jó?

-Régen láttalak ilyen komolynak.

-Elvégre is, háború közeleg. Ezt még én sem viccelem el.

-Hm. Egyelőre elkezdjük szervezni a sereget, de sajnos csak remélni tudjuk, hogy Ei addig nem fog támadni.

Elkerekedik a szemem, mikor eszembe jut valami. Kazuhához fordulok -Kazuha, Gorou nem tud üzenni nekünk, hogyha Ei netán támadna? Mondjuk, odaküldünk egy madárral egy levelet, nem?

-Kockázatos lenne, hogy Sara elkapja. Akkor pedig vége mindennek- Válaszolja azonnal, ökölbe szorítom a kezemet.

-Meg kell próbálnunk...A Shogun túl messzire fog menni -Megremegek- Ha kell, beszélek vele. Észhez térítem, rávilágítom arra, hogy mi lesz a jövőben, hogyha nem állítjuk meg!

-Nem fog hinni neked- Válaszolja Xiao, összekoccantom a fogamat, mert rá kell jönnöm; igaza van- Már csak a büszkesége miatt sem.

A tenyerembe temetem arcomat- Mit tegyünk...?

Síri csend száll az egész szobára. Szinte mindenkin lehet látni, ahogy töpreng, ahogy forognak a fogaskerekek mindenki gondolatai között. Az idegességtől remegni kezdenek az ujjaim, melyekkel a következő pillanatban beletúrok tincseim közé. Sóhajtok egyet, majd frusztráltan kifújom a levegőt. Kazuha, mikor mikor felé pillantok, lábait idegesen dobogtatja a földön, halk koppanásokat idézve ezzel elő. Xiao keresztbe tett karokkal néz maga elé, majd szeme sarkából rám pillant. Találkozik a tekintetünk, vele együtt érzéseink is látszódnak a másik felé. Mind a ketten nyugtalanok vagyunk, ez nem is kérdés.

-Nincs más ötlet- Szólalok fel végül- Muszáj megpróbálni a madaras üzenést. Valahogy le kell kicsinyíteni a levelet, amit vinni fog, hogy ne legyen feltűnő senkinek sem.

-Legyen hát így- Sóhajt Zhongli- Most viszont térjetek nyugovóra. Holnaptól kezdve kemény kiképzés fog várni, mindannyitokra.

Csak bólintok, majd felállok, és egy utolsót intve mindenkinek, a szobám felé kezdem venni az irányt. Azonban mikor benyitnék, valaki ráfog a csuklómra, és óvatosan megszorítja azt. Már szinte az érintésétől tudom, hogy ki az, és halványan elmosolyodok, miközben Xiao felé fordulok.

-Szia- Mondom halkan.

-Reméltem, hogy nem kell több borzalmat átélned -Suttogja rekedtes hangon, kerüli a tekintetemet -És most itt vagyunk, egy háború előtt...

-Amit meg fogunk nyerni, rendben? -Az arcára helyezem egyik tenyeremet, és feljebb emelem fejét. Elérem, hogy íriszei, melyek fájdalommal és kétségbeeséssel vannak tele, engem figyeljenek- Nehéz lesz, de megcsináljuk. Legyőzzük a Shogunt, és utána minden rendben lesz már.

-Nem veszíthetlek el. De félek, hogy el foglak...-A hangja egyre halkabb, én pedig másik kezemmel megtalálom a kilincset, majd halkan benyitok a szobámba. Ujjaimat összefogom sajátjával, és bevezetem a szobámba. Nem ellenkezik; rögtön jön utánam, mikor érzékeli, hogy húzni kezdem befele.

-Erős vagyok. Nem fogsz elveszíteni, ahogy én sem téged. Túléljük, mert túlélők vagyunk. Rendben?

A homlokomat övének döntöm, kristálya, mely középen helyezkedik el kissé hideg hatást nyújt, ettől pedig libabőrössé válok, a jó értelemben. Csak bólint egyet, de látom rajta, hogy nem hisz nekem.

-Felkészülünk mindenre. Megígérem -Suttogom, a következő pillanatban viszont olyan dolog történik, amire nem számítottam; Xiao olyan szoros ölelésbe von engem, hogy egy pillanat erejéig alig kapok levegőt. Az egész testem forró kályhaként kezd üzemelni, és nem is veszem észre, de egy kósza könnycsepp is lefolyik az arcomon, ahogy szinte fizikailag érzem, hogy mennyire is kétségbeesett. Abban a pillanatban Ő nem egy Yaksha, hanem csak egy elveszett kisfiú, aki olyan sok szörnyűséget élt már át, oly' sok embert veszített el maga körül, hogy többet már nem akar. És fél. Retteg. Görcsbe rándul attól, hogy valaki, aki fontos neki, ott hagyhatja, még hogyha nem is önszántából.

Annyira sajnálom őt. Xiao, istenem...Bárcsak, bárcsak ne lenne ez az egész...Bárcsak nyugalomban tudnánk élni, végre, egymás mellett...Hidd el, én ezt szeretném a legjobban az egész világon.

Olyan nagy utat tettünk eddig meg.

Olyan sok idő telt el, mióta megismertem őt.

Mellette akarok lenni, életem végéig.

Ő az én társam. Érzem. Én pedig az övé.

A vállába fúrom a fejemet, és engedem, hogy a sós könnyeim egymás után hulljanak a fiú bőrére. Tudom, hogy észrevette. Ahogy én is hasonlót érzékelek néhány másodpercen belül, saját bőrömön. Remegve kapaszkodok a fiúba, aki a világot jelenti nekem, ő pedig ugyanezt teszi. Egymás ruháját szinte szétszakítva zokogunk némán, a szobám csöndjében, miközben minden egyes perccel egyre közelebb vagyunk, az elkerülhetetlen háborúhoz.

A csatához, mely eldönt majd mindent.

Hogy ki az erősebb.

Hogy kinek az oldalán áll az igazság.

Hogy ki érdemel halált- s életet.

S mialatt a másodpercek telnek, a fentiekhez fohászkodok, abban reménykedve, hogy szántak nekünk, közösen egy sorsot.

Egy jövőt, amely eddig csak a mesékben létezett.

Az a bizonyos "Boldogan éltek, amíg meg nem haltak...".