|| 𝕋𝕆𝔾𝔼𝕋ℍ𝔼ℝ || [𝕏𝕀𝔸𝕆 𝕏 ℝ𝔼𝔸𝔻𝔼ℝ] II.

|| 7. FEJEZET ||

-Egy, kettő, három! Egy, kettő, három! 

Már vagy négy órája, hogy folyamatosan gyakorolunk, edzünk. Tegnap óta folyamatosan a jövőn gondolkodok, így néha Zhonglinak muszáj rám szólnia, hogy arra figyeljek, ami most itt van, előttem. Viszont igaza van, és ezt csak a harmadik felszólítására fogom fel teljesen.

-[Név], utoljára szólok. Ha nem tudsz figyelni most, akkor a harcban könnyen el fogsz esni -Lép hozzám közelebb- Értem, hogy aggódsz. Itt mindenki azt csinálja. De nem szabad, hogy ez gátoljon minket bármiben is -Teszi hozzá halkan, úgy, hogy csak én értsem.

-Elnézést. Most már...Tényleg figyelni fogok -Suttogom. Érzem, hogy bár fejben nem voltam itt teljesen, a testem attól még mozgott, csinálta azt, amit kellett. A szünet nélküli edzéstől pedig már remegni kezdek, talpamtól fogva, de nem szólok egy szót sem. Egész idáig nem tettem oda magamat teljesen, nem fogok most leülni csak azért, mert a lábaim elfáradtak. Rászorítok a kardomra, és kiegyenesedek, mire az előttem levő férfi bólint egyet, jelezve, megértette, mit mondtam. 

۞۞۞۞۞

Napnyugtakor Zhongli végre úgy döntött, befejezi mára az edzésünket. Természetesen délben volt egy hosszabb szünet, aminek hálát is adtam, hiszen addigra már a látásom is homályosodni kezdett, az éhségtől és a fáradtságtól egyaránt. 

-Azzal, hogy túlhajtod magad, nem fogsz elérni semmit -Szólal fel egy hang előttem. Mikor felpillantok, Xiao szigorú tekintetével találom szemben magamat.

-Huh? Nem értem, miről beszélsz- Motyogom felvont szemöldökkel.

-Ha szólsz Zhonglinak, engedélyt adott volna arra, hogy pihenj egy kicsit. Mint ahogy azt másoknak is engedte. Ehelyett csak állsz, és próbálsz nem elájulni. Ez kinek jó? -Mordul fel a végére, mire lehajtom a fejemet. Való igaz, az edzés közben volt egy-két ember, akik bár katonák voltak, de muszáj volt nekik is egy kis szünetet tartani, hogy ne essenek össze. Én pedig még mindig érzem lábam remegését, még így is, hogy már egy ideje ülök, és majszolom, a mai napra készített utolsó szendvicsemet. 

-Csak erősebbé akarok válni...

Nem szól semmit, csak megfogja az egyik kezemet, és saját ujjai közé fogja azokat. Szinte megállás nélkül remegnek, és ezt természetesen nem tudja nem észrevenni. Rosszallóan tekint rám.

-Tch. Idióta vagy, hogyha azt képzeled, hogyha ájulásig edzel, azzal bármivel is erősebbé válsz. A testednek pihennie kell, és csak te tudod a határaidat -Bár íriszei mérgesen csillognak felém, a hangja selymesen cseng, a szigor mellett, melyet kihallok belőle- Holnaptól kezdve, hogyha úgy érzed, akkor leülsz, és pihensz egy kicsit. Ne törődj semmivel sem, csak magaddal.

-Annyira szeretlek -Bukik ki belőlem hirtelen, mire néhány másodpercig csak kissé elkerekedett szemekkel figyel engem, majd elhajol tőlem, és el is fordítja a felét. 

-C-ch...Ne mond ki ilyen hirtelen, idióta...-Motyogja, s látom, ahogy füle hegyén vörösödik. Elmosolyodok, és kissé megszorítom ujjait, hiszen attól még, hogy zavarba ejtettem, kezemet nem engedte el. 

-Bocsi, hihi.

-Csak...Menjünk vissza -Felállok, és kissé bátortalanul, de mellé lépdelek. Észreveszi, hogy mennyire nem állok a magam lábán, így csak megforgatja a szemeit- Istenem, de problémás vagy...

Csak elnevetem magamat, majd már mennék is tovább, ám a következő pillanatban megérzek egy kezet a hátamnál- és a térdemnél egyaránt, majd mire kettőt pislognék, Xiao már menyasszonypózban lépdel velem, Zhongli háza felé. Elvörösödök, ami csak még mélyebb színbe torkollik, mikor Xiao a homlokomra ad egy puszit, majd a következő szavakat suttogja bőrömre.