|| 𝕋𝕆𝔾𝔼𝕋ℍ𝔼ℝ || [𝕏𝕀𝔸𝕆 𝕏 ℝ𝔼𝔸𝔻𝔼ℝ] II.

|| 4. FEJEZET ||

Az égbolt teljesen szürkévé lett, ahogy az ellenséges inazumai csapatok nyilai szinte egyszerre kerültek a levegőbe. Tudtam, hogy másodperceink vannak hátra, amíg az akár halált okozó tárgyak sebesülést nem ejtenek rajtunk. Gyorsan kellett cselekednem. Nem támaszkodhattam arra, hogy Xiao ilyen állapotban el tud teleportálni, így a saját szemeimmel kellett keresnem egy helyet, mely alatt elbújhatunk a nyílzápor elől, még időben. 

"Gyerünk, gyerünk, gyerünk..."

-[Név]...Ott...-A fiú jobb kezét felemeli, tisztán látszik hogy mennyire remeg. Rengeteg vért veszített túlságosan is rövid időn belül, de azt, hogy nincs jól, nem mondta volna el. Az az igazság, hogy nem is kellett. Hiszen már ismertem annyira, hogy magamtól meg tudjak bizonyosodni afelől, hogy valóban rendben van-e. És most nem volt. Nagyon nem. 

Odapillantottam, ahova mutatott, szemeim pedig abban a pillanatban egy kissé messze levő, apró barlangok találtak meg. Fogalmam sem volt róla, hogy időben oda fogunk-e érni, de nem volt más választásom. Meg kellett próbálnom egyetlen egy, hatalmas ugrással odaérni, még mielőtt a nyilak elérnek minket. 

Alig gondolkodtam. Talán nem is fogtam fel igazán, hogy mennyire messze is van tőlünk a menedék, amikor minden erőmet összeszedve elrugaszkodtam a domb talajáról, Xiaoval az oldalamon. Szinte lassított felvétel volt az egész. Az a pár másodperc, amíg odaértem, egy örökkévalóságnak tűnt, amikor pedig leértem a talajra, egyből a fedezéket nyújtó helyiségbe ugrottam, Xiao pedig egy pillanatra sem hagyta el az oldalamat. Lihegve, és reszketve figyeltem, ahogy alig pár centire tőlem, becsapódik az első éles fegyver. Majd a másodperc tört része alatt az összes is követi a példáját.

-Basszuskulcs...

Mindegyik a talajba fúródott. Nem tudtam elképzelni, hogy mivé lettünk volna, hogyha nem tudunk időben elbújni valahova. Hogyha Xiao nem találja meg ezt a barlangot, valószínűleg már mind a ketten az ellenséges csapat foglyai lennénk, legrosszabb esetben pedig már nem is lennénk ezen a földön. 

-[Név], menj vissza Liyue-be, és értesítsd Rex Lapist mindenről. Jöjjetek vissza mihamarabb. Én addig feltartom őket -Áll fel hirtelen Xiao, de szinte azonnal visszarántom. Mivel véletlenül a sérült kezéhez nyúltam, egy pillanatra megremeg érintésem alatt. 

-Sajnálom...-Utalok a sebére- De nem hagylak itt. Nem fogsz tudni ennyi emberrel megbirkózni egyedül, Xiao.

-...Amióta ismerlek, egy cseppnyi tisztelet sem szorult beléd, az Adeptus iránt -Rázza meg a fejét, miután ciccent egyet -Több évszázadon át démonokat öltem, és ha azt hiszed, hogy halandókkal nem bánnék el, hogy megvédjem Liyue-t, akkor nagyon tévedsz. Most pedig menj! 

-Nem érted meg?! -Kelek fel én is rögtön utána. Az ellenség egyre közelebb jön hozzánk, a Mitachurlok támadása pedig lassan elér minket -Nem foglak egyedül hagyni, Adeptus léted ide-vagy oda! Nyilaik vannak, amik ha nem figyelsz egy pillanatig, eltalálnak! Mint most, nézd meg! 

Próbálok hatni rá, de a tekintetén látom, hogy elhatározta magát. Sóhajtok egyet.

-A társad vagyok. Nem emlékszel? -Billentem oldalra a fejedet- Veled együtt fogok harcolni, ha te nem is akarsz most visszavonulót fújni. Én is Adeptus vagyok.

A következő pillanatban egy lándzsa fúródik, a közöttünk levő falba. Az erőtől még másodpercek után is remeg, a sziklák oldalán, mi pedig egy emberként fordulunk, a hatalmas csapatnyi ember felé, akik lassan körbevesznek minket. 

-...Ne merj meghalni -Csak ennyit mondd. Halványan elmosolyodok. 

-Ne merj lebecsülni, Vigilant Yaksha. 

A szemem sarkából észreveszem, ahogy alig láthatóan, de egy pici mosolyra húzza ajkait. A szívem hatalmasat dobban, de nem csodálhatom sokáig, ugyanis pár másodperccel később már több csapatnyi ember kezd el felénk futni. A föld is beleremeg, ahogy Xiao felugrik a levegőbe, majd a lándzsáját a földbe szúrja. Az Anemo energia miatt, mely ekkor erős hullámként söpör végig a tömegen, többen is elveszítik egyensúlyukat. 

Elektromosságot juttatok kardomba, mely emiatt fényleni kezd, majd az embertömegbe futok. Fegyverem túlságosan is gyakran ütközik egy másikkal, érzem, ahogy pár helyen elszakad a ruhám, a bőrömön pedig lassan vágásnyomok kezdeni el látszani. Ahogy az idő múlik, az emberek nem akarnak elfogyni. Amikor pedig az egyik Mitachurl beugrik a tömegbe, szinte mellém, megremeg a föld. Körülöttem mindenki a talajra hull, és próbálnak minél előbb újból talpra állni, én is majdnem elvesztem az egyensúlyomat. 

"Basszus, rólatok elfeledkeztem."

Felugrok, és az elektromosságomat használva, megpróbálom egy csapással leszedni a Mitachurl páncélját, mely ahogy közelebb kerülök hozzá, végigrázza az egész testemet. A kardom megreccsen, de szerencsére nem törik el. A szörnyeteg megpróbál egy határozott mozdulattal elcsapni engem a közeléből, de sikeresen földet érek, és tovább gurulok, mielőtt lecsaphatna rám.

Idegesen realizálom, hogy valószínűleg mivel ugyanolyan elemű vagyok az ellenféllel, az elementális energiám nem lesz hatásos ellene. Miközben ezen gondolkodok, hátra kell hajolnom, ugyanis egy lándzsa majdnem, hogy lemetszette a fejemet a helyéről. Felemelem a kardomat, mely éles csattanással állítja meg a fegyvert, mely az előbb el akarta venni az életemet. 

-XIAO! -Kiáltom, mikor ellököm magamtól az ellenséget- KELLENE EGY KICSIT AZ ANEMO ERŐD!

Nem hallok választ, de nem is kell. Elég azt csinálnom, hogy időben felpillantok, mivel a következő pillanatban Xiao a Mitachurl háta mögött jelenik meg, és egy határozott legyintéssel, milliónyi darabokra töri az elektromos páncélt. A Mitachurl hirtelen haragra gerjed, és egy hatalmasat üt bele a földbe, amit sajnos nem láttam előre, ezért a földre rogyok, néhány pillanatig nem létező egyensúlyom miatt. 

Az ég ekkor megint elsötétül. A tekintetemmel megpillantok egy ismerős alakot, a hegy tetején, aki ekkor keresztbe fonja karjait maga előtt. Legalábbis szerintem ezt csinálja, hiszen még sincsen nekem sem sas szemem. A következő pillanatban egy hatalmas meteorit keletkezik, mely amint becsapódik, kővé változtatja mindazt a sok ellenséget, akikkel eddig harcoltunk.

-Whoa...

-Ez Zhongli ereje volt -Jelenik meg mellettem Xiao.

-Menjünk -Biccentek -Gondolom, nem tart örökké.

-Fogalmam sincs -Rázza meg a fejét. Egy határozott mozdulattal mind a ketten felugrunk a férfihez, aki komoly tekintettel szemléli mindazt a sok embert, akik az előbb még harcoltunk.

-...Mi történt itt...? -Kérdezi halkan.

-Inazuma csapatokat küldött -Válaszol Xiao- Azt hiszem, elkezdődött a háború. 

-...Sosem akartam még egyet átélni...-Motyogja alig hallhatóan, mondata egyszerre sokkol le engem, és tesz fel kérdéseket bennem -Értesítenem kell Ningguangot, ti menjetek haza.

-Meddig fognak így lenni?-Utalok a lentiekre. 

-...Elég ideig.

۞۞۞۞۞

-...Ei, hát elkezdted a bosszúdat...

Az öreg Archon kérdésére nem érkezett válasz. Rex Lapis körül a levegő kissé feltámadt, hajtincseit táncra hívta a szél, ahogy tekintetével a lenti ellenséget nézte, ezernyi emlék támadta meg gondolatait. 

-...Morax, öreg barátom.

Zhongli lehunyta szemeit, majd lassan odafordult régi társához, partneréhez. A férfi halványan elmosolyodott, azonban ezt a magasabbik nem viszonozta. A fiatalabbik azonnal komolyabb arckifejezéssel illette őt, mikor ezt realizálta.

-...Sok mindenről beszélnünk kell...Barbatos.