|| 10. FEJEZET ||

310 33 3
                                    

VÉGRE vége az érettséginek, úgyhogy már jönni fognak a részek! :) <3 Remélem tetszeni fognak!~





Ahogy a percek csak teltek-s teltek, a gyomromban egyre nagyobbá vált az idegesség okozta görcs. Az ajkaimat harapdálva próbálkoztam kitisztítani a fejemet, ugyanis a lassan tornádóvá váló gondolataim másodpercről másodpercre közelebb értek ahhoz, hogy elvegyék az irányítást magam felől, és beletaszítsanak a kétségbeesés mély, sötét gödrébe. 

Az én hibám volt. Jól tudtam. Nem kellett volna megbíznom a Mesteremben, már, hogyha még van jelentősége így hívnom őt, azután, hogy elárult engem. A tudat, hogy hátat fordított, hogy hazudott könnyeket csal a szemembe, hiszen ő volt az egyetlen felnőtt, akiben kiskoromban azután, hogy a családom csakúgy eldobott magától, meg tudtam bízni. Ő adott reményt számomra, hogy igenis még maradt a felnőttekben jóság, szeretet. Apámként tekintettem rá, és eddig úgy hittem; ő lányaként szeretett engem. 

Úgy látszik, hatalmas ökörség volt ebben hinnem. Talán minden, amit tett számomra, csakis a saját gonosz, önző, hátsó szándékai miatt volt. Minden egyes szó, amit kiejtett a száján, hazugság volt. Jól mondta Xiao, csak egy báb voltam számára, csakúgy, mint a Shogunnak. 

Xiao!

Istenem, mit tettem. 

Nagy levegőt véve próbáltam legalább annyira lenyugtatni magamat, hogy képes legyek tisztán gondolkodni. Elcsaltak minket, hogy azután valószínűleg a csapatinkat könnyedén elfoghassák.

És miattam sikerült is a terv.

A fenébe már!

Egy hatalmas, mély lélegzetet véve visszaindultam oda, ahonnan elindultunk. Egyedüllétem miatt csupán a saját cipőm durva koppanását hallottam a poros földön, mikor pedig odaértem, senkit nem találtam. A sátrak, melyeket felállítottak szét voltak szakítva, a táskák tartalmai szét voltak szedve, a tábortűz tüzelője szétroncsolva, egyszóval, dulakodás jeleit véltem felfedezni.

Biztos, hogy a Shogunhoz vitték őket. Jutott eszembe hirtelen. Ha pedig nem is ott vannak, ismerem az egész kastélyt. Kizárt dolog, hogy ne találjam meg őket.

De Xiao... Ő most hol van?

Önkéntelenül is abban fohászkodtam, hogy a kiakadása után talán mégis megenyhül, és visszajön hozzám. Ugyanígy így most fogalmam sincs, hogy hol is lehet jelen pillanatban. Ennyire kétfelé még sohasem húzott a szívem.

Xiaot találjam meg, vagy a csapatot?

Megráztam a fejemet. Hiszen a fiú is azért rágott be rám, mert nem találtuk meg őket. Teljesítenem kell adeptusi kötelességemet, és vigyáznom kell a liyuei emberekre, még akkor is ezt kell szem előtt tartanom, hogyha a szívem mégis azt súgja, Xiao talán veszélyben lehet.

A csapatunk viszont biztos, hogy abban van most.

A kastély felé vettem az irányt, miután a táborgól magamhoz vettem egy kissé szakadtas, szürkés kabátot, melynek kapucniát magamra aggadtam. Nem árt, hogyha legalább ennyi takarja az arcomat, hogyha már önkényesen az ellenség területére lépek.

A város kapujának közelében kissé megszorítottam fegyveremet, melyet eltakart a kabát. Mielőtt észrevehetett volna a két őr, felugrottam az egyik közeli ház tetejére. Lábaimmal próbálva minél kisebb zajt csapni, futottam a házak tetején, észrevétlenül, kezemben a kardommal, mellyel készen álltam arra, hogy bárkinek elvegyem az életét egy szempillantás alatt, hogyha az utamba kerül.

És el is érkeztem az első emberhez, aki próbált megállítani. A főkastélyhoz érve egy lándzsa szegeződött erősen a nyakamhoz, ami miatt muszáj voltam feljebb emelni a fejemet, ezzel belátást tekintve számukra az arcomra.

-Huh? [A/Név]? - Kérdezett rá kilétemre ijedten a lándzsát rám fogó mellett levő férfi, némileg ijedt hangon.

-Ő nem lehet, ma reggel meghalt. Emlékezz már, mit mondtak- Ez érdekes hangzott.

-Ki mondta, hogy meghaltam? -Biccentettem oldalra a fejemet kissé, majd levettem a köpenyemet. Abban a pillanatban, ahogy őrülten csillogó [Sz/szín] íriszeim találkoztak az előttem levő őr barnás szemeivel, mintha mind a kettő szeméy teljesen lefagyott volna -Szerintem nagyon is élek.

-De... Mi?

-Micsoda...?

Nem hagytam nekik túl sok időt a gondolkozásra. Feladatom volt. Ezért rászorítottam a kardomra, energiát jutattam belé, majd egy szempillantás alatt elvettem a két személy elétét. Holtan estek a földre, én pedig nem törődve semmivel sem, hatoltam be a fő épületbe.

A folyosókon velem összetalálkozó emberek mind-mind élettelenül hulottak a földre, nem tudtam megkönyörülni rajtuk. Nem akartam, hogy a csapatom, a családom, akik most itt vannak valahol, miattam bűnhődjenek. Hiszen mivel én nem voltam ott, mikor rájuk támadtak, és Xiaot is magammal vittem, elfogták őket.

A trónterem kapuját kilökve De Ja Vum támadt. Még tisztán emlékszem arra, mikor önszántamból próbáltam meg megölni Baal-t, most pedig itt vagyok, egy teljesen véres kabátban, az arcomat elárasztja a düh, ahogy realizálom, hogy a csapatom nincs itt.

-Baal!

Kiáltom, rekedtes hangomat a visszhang adja vissza. Aztán hirtelen, a semmiből egy kard csapódik a földre. Sikerült kivédenem ezt a támadást, azonban először azt hittem, a Shogun volt az, aki rám támadott. Hátat fordítva azonban realizálnom kellett, hogy nem ő volt.

Hanem a mesterem.

-Mester?! -Ráncolom össze a szemöldökömet.

-Nem vetted észre? -Hallom meg Ei hangját, mire felé fordítom a fejemet, és egyben kardomat is -Jó, hogy újra találkozunk, [A/Név]. De gondolom, ez a találkozás neked még fontosabb, hm? -Biccent a mesterem felé. Értetlenül pislogok következő szavaira -Sajnos azonban nem tudsz felhőtlenül beszélgetni vele, drágám. Leginkább, mert neki csak egy feladata van jelenleg. Követve az én parancsomat, mint egy engedelmes bábú, meg kell, hogy öljön téged. Itt és most.

Nem sok időm volt reagálni. A mesterem kardja újból a földet verte, értetlenül pislogtam hol magam elé, hol az ellenfelemre. Akkor viszont, mikor megpillantottam a tarkóján levő cetlit, egyszerre tört rám a sírógörcs, és értettem meg mindent.

...A mesterek testeit, ha már nincs hasznukra..Maguu Kenki-vé teszik.

|| 𝕋𝕆𝔾𝔼𝕋ℍ𝔼ℝ ||  [𝕏𝕀𝔸𝕆 𝕏 ℝ𝔼𝔸𝔻𝔼ℝ] II.Where stories live. Discover now