|| 𝕋𝕆𝔾𝔼𝕋ℍ𝔼ℝ || [𝕏𝕀𝔸𝕆 𝕏 ℝ𝔼𝔸𝔻𝔼ℝ] II.

|| 8. FEJEZET ||

-Egy dolgod lett volna! 

Frusztráltan kifújom a levegőt, majd a fiúra tekintek. Szemei szikrákat szórnak, melynek látványa az én adrenalinszintemet is megnöveli. 

-Oh, hogy engem hibáztatsz emiatt is?

-Tényeket közlök, neked, mint Adeptusnak sohasem lett volna szabad ilyen hibát vétened! Mégis mit képzeltél?! -Még sosem láttam őt ilyennek. Általában nyugodt hangon beszél, normális, hogyha morog, vagy éppen halkan motyog valamit. Ellenben most, szinte őrjöngve közelít felém, sárgás szemei lángokban állnak, melyek próbálnak megperzselni engem. Őszintén, kicsit sikerült is. De ellentűzet gyújtok. 

-A mesterem volt! Bíztam benne!

-A mestered, akiről azt hitted, hogy hallott, majd hirtelen csak megjelenik előtted, mint az a másik kettő?! [Név] gondolkodj már egy kicsit! 

-Sohasem árult volna el engem! -Fakadtam ki, bízva az igazamban.

-Nem! Sohasem árulta volna el a Shogunt! A fenébe, hiszen téged is azért képzett ki, nem?! -Toppant egyet a lábával, következő szavai a szívembe marnak- Csak egy átkozott bábú voltál a számára, akit kihasznált, hogy benyalhasson az istenének! Nem voltál fontos számára-

-ELÉG! -Kiáltok -Elég volt, Xiao! 

-NEM! Vállald a felelősséget a döntésedért, [A/NÉV]! -Nagyon régen hívott ezen a nevemen, a hangsúly pedig, ahogy kiejtette ajkain, mintha jeges eső zúdult volna a nyakamba. Szinte libabőrös lettem, ahogy érzékeltem ridegségét- Mivel naivan megbíztál a volt mesteredben, elvesztettük a csapatainkat, ki tudja, hogy hol vannak! MI NEKÜNK KELLENE MEGVÉDENÜNK ŐKET! -Hörögve veszi a levegőt- BASSZUS, NEKEM KELLENE MEGVÉDENEM ŐKET! 

-Mit beszélsz?! Együtt kell megvédenünk őket, és meg is fogjuk! -Közelebb lépek hozzá- A társad vagyok, Xiao...

Ahogy egyik kezemet felé nyújtom, hátrébb lép. Homályosabb lesz a tekintetem, amit ráemelek. 

-Én vagyok Liyue igazi Adeptusa, az egyetlen Yakshája -Motyogja, íriszeiből most nem tudok kiolvasni semmit sem- Felelősséggel tartozok értük. A te mestered egy szélhámos alak, és ki tudja, vajon Kyle és-

-Nehogy befejezd ezt a mondatot -A hangom csendes, mégis némaságra inti őt. Remeg a kezem a dühtől -Tudom, mit láttam. A mesterem, akit ismertem, soha nem tett volna ilyet. Soha nem kötött volna velem alkut, majd szegte volna meg azt. Én...Én...

Én már azt sem tudom, mit miért tettem...

-Ameddig kitalálod, addig megyek, és megkeresem a csapatot. 

Mire kettőt pislogtam, Xiaonak már nyoma sem volt. A mellkasomba maró fájdalomtól összegyűröm az ottani részt, és muszáj leguggolnom, nehogy elveszítsem az egyensúlyomat miután megszédültem. Mi történt? Mit tettem? Miért tettem? 

Én...Ki volt Ő? 

És hogy jutottunk idáig?

۞۞۞۞۞ Pár nappal ezelőtt ۞۞۞۞۞

Az első csapatokat sikeresen kiiktattuk. Pár óra alatt mindannyian a földre kerültek, az ellenség teljesen megsemmisült általunk, azonban sajnos nem mondhatom azt, hogy tőlünk nem estek el páran.

-Köszönjük a szolgálataitokat -Motyogom alig hallhatóan, az sem segít szavaim megértésben, hogy az eső egyre hevesebben kezdett esni, így a már majdnem zuhogó cseppek koppanásai a földön szinte teljesen elvették hangomat. Az égre tekintek, mintha csak egy jelet várnék, hogy legalább az immár fentről figyelő katonáink meghallottak engem. De nem történik semmi sem, és ez aggaszt. Görcs keletkezik hasamban, de nem tudok sokáig erre fókuszálni, mert Xiao hangja kizökkent, gondolataimból.

-Mennünk kell.

-Tudom -Sóhajtok, majd szembe fordulok vele. Egy nagyobb karcolás keletkezett a harc alatt arcán, a rászáradt vér pedig az esőnek köszönhetően kezd elmosódni bőrén. Tenyeremet arra a részre teszem, és megpróbálom letörölni, a rubintvörös részeket. A fiú nem szól semmit sem, hagyja, hogy még egy pár pillanat elvesszek a gondolataimban, majd mikor elveszem ujjaimat arcáról, közelebb hajol, és homlokomra ad egy puszit.

-Túl leszünk ezen is.

Nem szólok semmit, csak hagyom, hogy elvezessen a hajóhoz, mely még pár órája az ellenségé volt. A fedélzetre lépek, a hajamba kap a friss szellő. Körbe pillantok, mindenki halkan kapkodja a levegőt, de nem szólnak egy szót sem. Megrezzenek, mikor Beidou -aki immár a kormány mögött áll- felszólal:

-Egy óra alatt Inazumába érünk! Addig mindenki készüljön fel a következő csatára!

Nem szólok semmit sem, csak bólintok. Sokan leheveredtek, és ameddig tudták, lehunyták a szemüket- próbáltak pihenni. Ahogy remegő kezeimre néztem, legszívesebben én is ezt tettem volna, de egyszerűen nem vitt rá a lelkiismeretem, hogy becsukjam a szemeim. Minden egyes alkalommal, mikor csak pislogtam, elhullott társaink arcai villantak fel előttem.

-Tudták, mire vállalkoznak -Szólal meg mellettem Xiao, mintha csak a gondolataimban olvasna, mintha már tudná, mi a bajom, anélkül, hogy egyetlen egy szót is szólnánk a másikhoz. Az pedig, hogy nem kellett hangosan kimondanom azt, mi nyomja a lelkemet jó dolog volt. Nem bírtam volna könnyek nélkül elmondani, márpedig most nem akarok elérzékenyülni -Nem is a te hibád, hogy mi lett velük.

-Köszönöm, hogy még ilyenkor is próbálsz megnyugtatni -Nézek fel rá, halványan elmosolyodva.

-Ha már Inazumába értünk, onnan nincs messze a Shogun -A fiú tekintete a hullámzó tengert figyeli -Alig pár nap, és vége lesz ennek.

Szinte hihetetlen gondolat.

۞۞۞۞۞ Pár órával ezelőtt۞۞۞۞۞

Egy hete vagyunk Inazumában, de sajnos túl nagy a terület, és még nem jutottunk el a Shogunig. A csapataink fele elesett a harcban.

Már mindenki alszik a ránk bízott csapatok közül, egyedül én vagyok az, aki még ébren van. Egyszerűen nem visz rá a lélek arra, hogy aludjak, hiszen úgy érzem, mintha valaki figyelne. Az erdők fái mintha rejtegetnének előlem valamit, de túlságosan is fáradt vagyok ahhoz, hogy felkeljek, és odamenjek.

De mi van akkor, hogyha ránk akarnak támadni?

-...[Név]...

Felülök az ismerős hangra. Nem merek hinni a fülemnek, azonban a lágy szellő megint ugyanazt a dallamot hozza számomra. A nevemet suttogja, egy idősebb férfi hang. 

-...[Név]...

Ismerős, ismerős hang...

Amint megpillantom a hold fényében úszó arcot, mellkasomhoz teszem kezeimet. 

Ez nem lehet a valóság...

Nem, hiszen...Hiszen nekem azt mondták, hogy...Hogy...

-Mester...?- Halkan suttogom, közben felkelek a helyemről. Az alakhoz lépek, s mikor megpillantom teljes arcát, szemeimbe könnyek gyűlnek- Me-Mester...!

-[Név], végre megtaláltalak -Mosolyodik el halványan, majd karjait széttárja, én pedig boldogan mosolyogva borulok ölelésébe, megfeledkezve arról, hogy gondolataimban utána járjak, vajon hogyan is lehet az, hogy a Mesterem most itt van, előttem? 

Hiszen Kyleék azt mondták, hogy halott. 

1. Hibapont.

Miért vagyok ilyen naiv?